Előszó
Kedves olvasóink! Engedjétek meg, hogy dióhéjban bemutassam nektek Kuthy Zsuzsannát, akivel az elmúlt hetekben interjúztam a Szentendre Rádió Kávésperceiben. Ki is Kuthy Zsuzsanna valójában? Ő, egy ízig-vérig NŐ, csupa Nagybetűvel, aki Nemzetközi Női Kamionsofőrként éli a mindennapjait, emellett remekül helytáll a társ, édesanya és nagymama szerepekben is. Sorra írja novelláit, és külföldön megjelent könyve is nagyszerű tolláról árulkodik. Fogadjátok szeretettel most „Az öreg pad” című történetét.
Az öreg pad.
Ülök egy kopott, elfelejtett padon. A pad sír, rozsda marja, hiányzik belőle egy darabka, árva és fél. Körülötte új rattan székek kínálják kényelmüket, kockás puha párnákkal csábítják a fáradt sétálót. A pad öreg és sír. Itt felejtették. Görbe tartói vörösen izzanak a le nem kapart rozsdafoltoktól, régen zöld színe már felismerhetetlen. Görnyedten bújik a sétány mélyére, igyekszik láthatatlanná válva átlényegülni és álmaiban újra széppé válik. A pad sír. Öreg deszkák tartják a véletlenül rátaláló pöttöm gyermeket, kinek nem számít a kor, a szín, a szépség, csak a legyőzhető akadályt látja, a megmászás gyönyörű élményét.
Régen, nagyon régen állnak a Sziget fái között megbúvó sétány karcsú ívben meghajló szépséges padjai. Öreg nénikék pletykáit hallgatták és szerelmes suttogások, fogadkozások, apró titkok őrzői. A kavicsok roppanása máig emlékeikben élő halk üzenet, valaki jön, elfoglalja helyét a pad szélén, talán félszegen, és vár. Valakit. Az emlékek –mint hulló esőcseppek – elborítják a padok szét-málló gondolatait. Már alig vannak néhányan. Mint az öreg emberek, úgy hagyták itt életüket és emlékekkel teli önmagukat egy keserves, motorzúgással kezdődő hideg hajnalon. Dübörgő, füstöt okádó teherautó tépte ketté álmaikat és ordítozó vaskos legények – a kíméletlenség erőszakosságával –feldobálták az olajfoltos, koszos platóra karcsú testüket. Bordáik törtek, szépséges ívük meggörbült. A kegyetlen, hirtelen halál elragadta anyjuk öléből, a Sziget rejtekéből, öregedő fiait.
Új gyermekek érkeztek a susogó fák alá, harsányak és élményekre éhesek. Tapintatlanul fiatalok és tanulatlan ifjoncok. Nem ismerték a csend zümmögését, a madárdal felbecsülhetetlenségét és feltűnő színeikkel elárulták a titkokat. Nevettek és harsogtak, illetlenül kellették magukat, kinevették az öregedő, csúnya, mállott festéknyomoktól szégyenlősen lehajtott fejű szegény, megmaradt padokat.
Az Idő meg csak tette a dolgát. Nem szólt, nem veszekedett, nem utasította rendre és csendre a tomboló fiatalságot. Lassan és óvatosan megcsókolta puha szájjal a rattan székek kerek ülőkéjét és hegyes fogával kissé megcsipkedte játékosan a karfákat. Őszi esővel áztatta a párnákat és hajnalonként fehér deret csókolt a kapaszkodó lábacskákra. A székek fáztak és dideregtek, hangjuk már halkan, suttogva kérdezte az Időt, a Szelet és a Jövőt: – mi lesz velünk? De az Idő tovaszállt, Szél elrohant és a Jövő homályba burkolódzva nem adott választ.
Egy borongós ködös reggelen az ordítozó vaskos legény felhajította a megromlott, megcsúnyult, elhasznált székeket a többi ócskaság közé.
Lassan hajtott a Sziget útjain, körülnézve alaposan, nehogy valami hasznavehetetlenség maradjon a sétányokon.
Az öreg pad reszketett és remegve várta a végítéletet, mikor az Ember megállt felette. – Nocsak, milyen szép régi pad. Még felújítható, rendbe hozható.
És könnyű kézzel, szeretettel emelte fel az öreget, a feleslegessé váló rattan-székek tetejére helyezve.
Kuthy Zsuzsanna
Szerkesztői zárszó: Szívből remélem, hogy nektek is megérintette a lelketeket, és ott legbelül valamit felélesztett ez a megható novella. Talán a rég elfeledett emlékeket, a régmúlt dícséretét, a fényképalbumok megsárgult fotóiból néhány aprócska részletet, valami szépet. Mindenképpen…
Kuthy Zsuzsannával készült rádiós interjúnkat hamarosan meghallgathatjátok hanganyagban is, a Rádió Szentendre honlapján.
Frenyó Krisztina
Mindig is szerettem a vizet, rajongtam a folyókért, így nem is volt kérdés, hogy a Kismaroson töltött hosszú évek után az utam, egy újabb vízparti település felé veszi az irányt.
Amikor Párommal átléptük a Szentendrei – sziget ,,homokos küszöbét”, még tél volt és épp csak a hó nem esett. Hosszasan bámultuk a hajókat, a kompot, ahogy egymás után teszi meg az utat a két part között, és bár a Kedvesem Pilisi legény lévén jobban vágyódott a szemközti oldalra, bevallom számomra, szerelem volt első látásra.
Május óta élünk itt a szigeten, és nincs olyan nap, hogy ne lennék hálás a sorsnak, a Jó Istennek, – vagy hívjuk aminek szeretnénk – hogy ide rendelt bennünket, erre terelgette az utunkat. A mi kis kertünkben reggeltől estig ragyog a nap, és aranyló sugarai kedvesen cirógatják a kósza szellő fútta vadvirágokat. Szelíd méhek szálldogálnak a gyönyörűen nyíló Hibiszkusz kelyhekre,
Amikor megkérdezik tőlem, hogy – és megszoktad már a szigeti életet? – csak annyit tudok mondani, nem tudok vele betelni, valahogy van egy varázsa az itt létnek, és igen lehet, hogy télen egy kicsit más lesz, de nem hiszem, hogy Robinson módjára, elszigetelten fogunk tengődni, csak azért mert egy szigeten élünk. A párom mindig azt mondja, olyan mintha folyamatosan nyaralnánk és jó lenne végre megérkezni, mert még mindig nem sikerült felfogni, hogy ez itt az a hely, ahol a mindennapjainkat éljük. Na persze általában elkerülhetetlen a sok pozitív pólus mellett a negatív oldal is, bár én a hátrányként emlegetett dolgokat sem negatívan élem meg. Mondok egy példát.
Bosszankodhatunk a homoktenger miatt, de kérem szépen ez itt egy sziget, milyen legyen, ha nem homokos? Mi lesz majd télen, nem fogtok megfagyni, lesznek takarítva az utak, járni fog a komp? Ilyen és e fajta kérdéshalmazokra meg csak annyit mondanék, hogy nem mi vagyunk egyedül, akik itt élnek a szigeten, valamint az igen sokat megélt öregek elmondása alapján, a komp csak valóban kritikus esetekben pihen és ilyenre az elmúlt évek alatt nem sokszor volt példa. Egyszóval, én nem félek, sőt izgatottan várom az őszi-téli időszakot is, bár egyelőre szívből örülök a nyárnak és annak, hogy minden szépségét itt a szigeten élhetem meg. 
A Feeling Magazin főszerkesztőjeként élem a mindennapjaimat és különleges, érdekes emberekkel