magányos pad kopott deszkái között
földre hullanak
az árván maradt percek
elhagyott park barna levelei közül
égre lobbannak
a soha meg nem írt versek
mennyi szó száradt el
itt, a lombok alatt
mennyi vágy, szerelem
és világmegváltó gondolat
mint végtelen tenger
úgy zúg most a szél
azt hinné az ember
hogy hozzá beszél
fülekbe suttog, búg, süvölt
hajakat cibál keményen
mint vad szerető, ha nem tud
úrrá lenni a szenvedélyen
titkokat sodor, felfed
és újra eltemet
majd mint sikoltást
pendíti fülembe nevedet
mintha sápadt álmok
elhaló sóhajok laknának
láthatatlan szárnyai alatt
mintha elhozná
üres terek végtelen mélyéről
elfeledett múltamat.