Papp Olivér címkéhez tartozó bejegyzések

Amerikai álmok Magyarkúton / Egy hosszú beszélgetés, Papp Olivér íróval

Nagyon szeretem Stephen Kinget és gyermekkoromban a Christine az “mindent vitt”, legalább 200-szor elolvastam biztosan. Über-zseniálisnak tartom az írók között a képzeletvilágát.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2015-12-15.

Amerikai dög fekvőAz alábbi írásunk is bizonyítja, hogy nem mindig kell elhagyni az országot ahhoz, hogy megvalósítsuk az álmainkat. Még akkor sem, ha ezek az álmok, valójában amerikaiak, hiszen meglehet, hogy ennek ellenére a csodálatos Verőce – Magyarkúton születtek. Papp Olivér autós sorozatát már korábban olvashattátok az oldalon, ám ezúttal az író meghitt, erdőszéli otthonába látogattunk el, hogy megtudjunk róla, egyet – mást. Fel kell hívnom a figyelmeteket arra, hogy az alábbi sorokban előfordulhatnak a nyugalom megzavarására alkalmas megnyilvánulások, hiszen ebben az interjúban nincs mellébeszélés, nyíltan beszélgetünk. Beszélünk az írásról, az otthonról, az álmokról és arról, hogy az utóbbit itthon, vagy igazándiból csak odaát lehet – e megvalósítani.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Idilli otthon, az író helye…

Előszó: Amikor megérkeztem Olivérhez, először a csodálkozásból kellett felocsúdnom, mert az erdőszéli, patakparti otthon, valóban egy másik világba repített engem is. Magával ragadott a csilingelő madárzsivaj, a kutyák szelíd kucorgása a bólogató mamutfenyők árnyékában és az varázslatos miliő. ahol az író álmai születnek. Stílusosan, a múlt és a hagyomány iránti tiszteletet tükrözik a falak, a szépen elrendezett tárgyak és az emlékek sokasága. Emitt egy írógép, amott egy plakátgyűjtemény, és az asztalon családi porceláncsészében gőzölgő kávé. Úgy tűnik, Olivér tudja, mivel kell egy romantikus lelkületű újságírót levenni a lábáról. 🙂

F. K:Az elmúlt öt évben igen termékeny voltál az írás terén, ahogy azt a tizenegy megjelent könyved is tanúsítja. Tizenegy mű, és mind más, egymástól eltérő alkotás, ám egy valami mégis közük bennük, és az maga az író, szerkesztő, azaz te. Mesélj nekünk kérlek ezekről az olvasmányokról, regényekről és novellákról dióhéjban.

OlivalMeghitt hangulatban

P. O: – Pontosítok, az eddig megjelent könyvekből, tíz a saját írásom, egy pediglen egy általam újraszerkesztett példány, amelynek megjelentetésével, egy kedves rokonom, Huszár Pufi emléke előtt tisztelgek. Akkor sorjában, a legelső könyvem, a “Szárnyak nélkül” címet kapta, véleményem szerint, ennek a műnek az irodalmi értéke nem sok, első próbálkozás volt az írói pályám során, mely erősen érezhető is rajta. Itt nem akartam semmi sallangot, kizárólag a történetre koncentráltam a sorokkal, ezáltal vékonykára is sikeredett, ennek ellenére szeretik az olvasók, érdekesnek tartják, az eladási arány is ezt mutatja. Első könyvem sikerén felbuzdulva, ismét kedvet kaptam az íráshoz, elhatároztam, hogy valóban, komolyan írni fogok, befutott íróként bejárom az utam, mert hiszem, hogy ez vagyok én, erre születtem.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Néhány kincs az írói  palettából

Másodikként, “Az emlékek útján” című novelláskötetem került a könyvespolcokra, amelyben tizenhárom novella kapott helyet, gyermekkorom első tíz évéből táplálkozó emlékekre alapulva. Eddig kísért utamon földi jelenlétével a nagypapám, aki máig meghatározó személy az életemben, számomra ő jelenti a családot. Kedves, szerethető alakja, a kötetben is számos történet főhőseként megjelenik.  

Ezután következett a sorban, Huszár Pufi  rokonom 1935-ben szerzői magánkiadásában megjelent ,,Egy kövér ember meséi” című könyve, melyet átszerkesztettem, újra “pötyögtem”, és hosszas kutatómunka eredményeképpen, archív képekkel illusztrálva kiadtam. Miről is szól dióhéjban ez a történet, és ki is az a Huszár Pufi

Huszár Pufi borító
,,Rengeteg emlékezetes kalandja volt az Egyesült Államokban, abban az időben, amikor még a némafilm volt a szenzáció, Chaplin, Keaton és hasonló nevek voltak az esti mozik sztárjai. Sok akkori mágnás, filmsztár a barátja volt, hollywoodi villája kertjében tartott fogadásai széles körben ismertek és kedveltek voltak. Azt hiszem, kevés ember mondhatja el magáról, hogy az ő gulyásával égette meg száját Harold Lloyd, s öntötte le feketekávéval Adolf Zukort. Huszár Károly, vagy ahogy Amerika ismerte, Charles H. Puffy, a kor nagy nevettetője volt. E könyv által bepillantást nyerhetünk az 1920-as évek Hollywoodjának kulisszatitkaiba, továbbá a híres Pufi-féle rakott káposztás és túrós csuszás elméletekbe. Úgy gondoltam, már a családban is el-elfeledett rokonom, Huszár Károly halálának 70. évfordulóján itt az ideje annak, hogy méltatlanul feledésbe merült személyét újból bemutassuk és ismét hozzáférhető legyen mindannyiunk számára az Egy kövér ember meséi című, 1935-ben Verőcén megírt, s szerzői magánkiadásban megjelent könyve.”

Álmok boltja borítóA szerkesztés után, újabb írásként megszületett életem első regénye, az “Álmok Boltja“. Ennek a  könyvemnek olyan visszhangos fogadtatásban és sikerben volt része, hogy itt valóban eldöntöttem, nincs mese, ezt kell folytatnom. Tovább fogok írni, nincs megállás, egyre felismerhetőbbé vált az utam, egyre tisztább lett a kép. És, hogy egy kicsit kiszálljak a regényírásból, pihenésképpen írtam néhány novellát, – mert a regényírás, az nálam egy igen hosszadalmas, részletgazdag előkészületeket igénylő folyamat. – Erről majd később………….Sorjában születtek az újabb kötetek, így például a “Látogatók holdfénynél“, majd a “Hazafelé“,  és nemrég a “Verőcei Emlékeim” .

 

F. K: – Olivér, szeretlek olvasni, változatosan írsz, gyönyörű szókinccsel rendelkezel és minden írásoddal lenyűgözöl újra és újra. Amennyire én ismerem az alkotásaidat, leginkább kétfajta stílust tudok megkülönböztetni, egyik a pszichotrillert képviselő regény, másik pedig a novella, két teljesen eltérő műfaj, egy író tollából. Hogy is van ez, egy érzelmileg túlfűtött szépirodalmi műalkotás után, jön egy kis vérfagyasztó horror? A rengeteg pozitív visszajelzés, elismerés és író-olvasó találkozó arra buzdított, hogy újabb írásokon törd a fejed, és amint látom, nem is tétlenkedsz. Az Underground Kiadó gondozásában jelennek meg sorba a könyveid. Miben különleges ez a kiadó számodra, miért pont az Undergroundra esett a választás?

P. O: – Ó igen, sokszor mondják, hogy olyan, mint ha két különböző ember írná a könyveket, nehezen hihető, hogy mindkét stílust én képviselem, pedig így van. Sokan vagyunk így a világban, csak nem beszélünk róla. Miért ne lehetne egy szelíd, visszahúzódó embernek széles spektrumú, végtelenül színes fantáziája? Ettől író az író, szabadjára engedi a képzeletét és olyasmiket vet papírra, amit lehet, hogy sosem tudna megfogalmazni egy hétköznapi beszélgetés során. A kiadóval kapcsolatban feltett kérdésedhez azt tudom csak hozzáfűzni, hogy mindig is úgy írtam a regényeket, hogy azok majd valamikor a filmvászonról köszönnek rám vissza, és így aztán a kiadó keresésnél csak olyan jöhetett szóba, ahol én maradok a szerző és a jogok is nálam maradnak, ez fontos volt. Így esett a választás az említett kiadóra. Pár szóban még a kiadásról. Az én könyveimen nincs általam hozzátett árrés, hanem előállítási áron adják ki azokat, így aztán a “legolcsóbb” írók közé tartozom az országban. Számomra első körben az volt a lényeg, hogy megismerjenek, közismertté váljak az írásaimmal, legyen nevem a szakmában és azután majd jöhet a többi. Minél alacsonyabb áron kínálom a könyveimet, annál több emberhez jutok el a mondandómmal.

régen és ma álló,,35 évvel ezelőtt egy gyönyörű Fordban ülve arról álmodoztam, hogy majd egyszer nekem is egy ilyen autóm lesz, és 35 évvel azután…tessék.”

F. K: – Mindig is álmodtál egy vagy több nagy filmről, amely  a te nevedhez fűződik, voltak és vannak álmaid, a nagy Amerikáról, hogy híres, elismert író leszel a nagyvilágban. No de hogyan is kerültek ki a kinti polcokra egy magyar író magyarul írt könyvei? Mesélj nekünk Amerikáról és az álmokról.

P. O: – Mindig hittem az álmaimban, kicsi korom óta. Sokan, a családban és a baráti körben is kételkedtek a normális ember fogalmában engem illetőleg, azt gondolták elveszítettem a maradék józan eszemet, hogy nem kérek a könyveim után jutalékot, hogy boldog-boldogtalannak osztogatom az írásaimat, amit előzőleg én magam is megvásárolok a kiadótól. Kívülről lehet, hogy esztelenségnek tűnik, de én mindvégig tudtam, mint ahogyan most is tudom, mit – miért csinálok. Elkezdtem kiküldeni a könyveimet világszerte ( Izraeltől, Új-Zélandig ) a kint élő barátaimnak, külföldön lévő, magyar könyvtáraknak. Egy idő után átbillent a mérleg és igen szép számban elkezdték rendelni az írásokat, ebből még mindig nem volt ugye pénzem, ám egyre többen megismertek külföldön is, és így még közelebb kerültem az egyik álmomhoz. Így történt aztán az is, hogy érkezett egy megkeresés, mégpedig azzal,  hogy valaki megvenné az Álmok Boltja című könyvem megfilmesítési jogát. No és látod, ebből már elindulhattam az álmaim útján. Ez az első lépés a kitartás eredményeként, és továbbra sem dőlök hátra, hanem írok és postázom a könyveimet mindenfelé, mert sosem tudni hol és ki akad rá egy történetre, amely megmozgatja például egy filmrendező fantáziáját. Mások – okosabbak – által elhangzott vélemény, hogy szerencsémre, a regényeim közel forgatókönyv minőségűek, de mint mondtam az elején, ilyen célzattal is írom őket. A novellákban fellelhető anyanyelvi megfogalmazások a magyar nyelv szépségéből és különleges hangzásából adódóan nem igen fordíthatóak le úgy angolra, hogy az megfelelően “átmenjen” és ne veszítse értelmét útközben, így aztán leginkább a regények kerülnek fordításra. Most éppen az “Álmok Boltja” került ki levédett formában angol nyelven a kinti kiadókhoz, filmesekhez, hogy mielőbb  a nemzetközi ismertség útjára lépjen. 

Carpenter kutyájaF. K: – Beszéljünk egy újabb sikergyanús könyvedről, a Carpenter kutyájáról. Úgy hallom nagy port kevert ez a különleges kutya, amely ismét sötét borzongást ígér az izgalmas, drámai fordulatokat kedvelő olvasók számára. Miben tér el ez az olvasmány az eddigiektől?

 

P. O: – A „Carpenter kutyája” egy pszichothriller. A sötétebbik fajtából. Úgy van az, hogy mindenki választhat az életben: melyik oldalra áll. A „jókat”, avagy a „rosszakat” szolgálja. Persze nem hangzik el a kérdés így, szó szerint. Legalábbis a legtöbb embernél nem. Persze van, aki eladja a lelkét. Erről szól ez a könyv. No és persze arról, hogy ha már így történt a dolog, vajon van-e kiút ebből az állapotból? A választ mindenkinek magának kell megtalálnia, ott belül. Lesz segítség hozzá, feltéve hogy az illető akarja ezt, vagy egyáltalán észreveszi, hol a segítség. És mi van akkor, ha álmunkban törnek ránk a démonok? A rémálmok egyre sűrűbben jelentkeznek, és egyre vadabbak. Hol a kiút? Van-e mellettünk valaki, akibe kapaszkodhatunk? Egy család, egy barát, esetleg… egy kutya? És ha az álmok valósággá válnak, és rettegünk lehunyni a szemünket, félünk elaludni, mert tudjuk jól – álmodni fogunk… lesz-e az álomban valaki, aki nem engedi el a kezünket? Én megtapasztaltam efféle dolgokat. Félig fikció, félig valóság ez a könyv. Nehezen írtam meg, de örülök, hogy itt van mellettem – Carpenter kutyája…Oli kutyák

F. K: – A ,,Te vagy a gonosz, barátom” írásodon dolgozol éppen, amely szintén a pszichotriller műfajt képviseli, no de honnan jönnek neked ezek a vérfagyasztó történetek? Hogyan kezdődött ez az irányvonal? Mi történik veled az írások közben?

P. O: – Nagyon szeretem Stephen Kinget  és gyermekkoromban a Christine az “mindent vitt”, legalább 200-szor elolvastam biztosan. Über-zseniálisnak tartom az írók között a képzeletvilágát. Magával ragad, lebilincsel és tetszik az, ahogy az írásaiban mindezt át tudja adni. Megfogott ez a vonal, nagyon hasonló az én gondolkodásmódoméhoz, így aztán elkapva ezt a szálat, megelevenedtek a képzelet és  a valóság mezsgyéjén játszódó gondolataim. A regényeimnél belőlem jönnek a gondolatok, szeretem ezt a világot, szeretek ilyen stílusban írni és belehelyezni a történeteimbe mindazokat, akiket ide gondolok. Amikor elkezdek egy regényt, úgy fogalmaznék, hogy átköltözöm arra az időre egy más világba. Van, hogy fél év, egy év is eltelik úgy, hogy fejben írok, itt belül megszületik a történet, a szereplők, a helyszín és csak utána ülök neki írni, amely olykor igen nehezen indul. Amikor végre már a gép elé kerülök és nekiveselkedek, akkor kikeresem az ideillő képeket, zenéket, és belehelyezem magam abba  hangulatba, környezetbe, ahol játszódik a regény, ez sokat segít. Valósághűen tükrözik az írásaim a külföldön található utcákat, tereket, helyszíneket, így aztán utána nézhet bárki, hogy hol történik a képzelt cselekmény”. Mindez rengeteg előkészületet, odafigyelést igényel, ezért is ,,költözöm el ilyenkor”.Oli lépcsős jó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

F. K: – Amellett, hogy kezeid alatt, részletgazdag, izgalmas és gyönyörű írások látnak napvilágot, van itt még valami. Valamikor dobpergéstől volt hangos a verőcei völgy, erre emlékeztet  a fenti szobádban a felszerelés. Mi történt a zenével, hová lett a másik szerelem?

P. O: – Bizony, nem is olyan régen még zenészként éltem a mindennapjaimat, aztán egy betegség miatt le kellett tegyem a dobverőket. Most már “csak” írok, bár újabban megint el kezdtem zörögni, szükség is van rá egy-egy feszültséggel teli nap végén. Sokat segít a zene az elmélyülésben és a kikapcsolódásban is, levezeti a felgyülemlett stresszt. Jó érzés dobolni és nem intek neki búcsút végleg, de az is igaz, hogy a gerincműtétem óta sajnos ennek a szenvedélynek már nem hódolhatok teljes odaadással. 

F. K: –  Betegségek….      Volt belőlük pár, elég súlyosak! Van, hogy kicsit messzebb mennek tőled, aztán újra kopogtatnak az ajtódon, mintha csak tudnák, hogy itt egy erős ember lakozik, akit nem olyan könnyű megtörni, ennek ellenére mégis próbálkoznak. Hogyan viseled mindezt, mi ad erőt a mindennapokban a gyógyuláshoz?

P. O: – Mindig van valami, ám hiszek magamban és tudom, hogy olyan dolgom van, amiért élnem kell. Ilyen az írás. Volt idő, hogy egyáltalán nem tudtam  leütni a számítógép billentyűit és nem jött az ihlet, sehogyan sem. Fáradt és elkeseredett voltam, – mindannyiunkkal megesik – aztán továbbléptem és újra elkezdtem írni, az mozgatott és vitt előre, hogy ha majd nem leszek, ne csak üresség maradjon utánam, hanem hagyjak itt valami maradandót, valami értékeset. Erre a könyv a legjobb példa, hiszen amikor kezedbe veszel egy 1880-as években írt kötetet, azt láthatod te is, és én is, amit az az ember “látott”, aki írta,  száz meg száz évek múltán. Ez halhatatlanná tesz mindörökre engem is! Az írás  mindvégig hiányzott a nagy nihilben is, mindig is tudtam, hogy ez az én utam. Itt érzem belül. A szív nem tud hazudni, ekkorát nem! 

Oli álló homály lámpaF. K: – Amerikai autók, filmek, amerikai álmok, amerikai utcák, “amerikai feeling”, mégis itt élsz Magyarországon, méghozzá egy erdőszéli idilli házikóban a kutyáiddal. Honnan akkor ez a kapcsolódás a nagy Amerikához?

P. O: – Több rokonunk is élt Amerikában, annak idején sokat látogattak hozzánk, többek között a már említett Forddal, amikor megfogadtam, hogy nekem is ilyenem lesz, ha nagy leszek. Az amerikai életérzés mindig is vonzott, jómagam is több-ízben jártam, éltem odakint és megtetszett az a világ, a filmjeik, az élethez való hozzáállásuk, az a hangulat, van ebben valami…talán egy régebbi életem, kitudja. Amerika lenyűgöz! Nem is kérdés, hogy a könyveim 90 %-a ott játszódik. Mindennek ellenére itt élek a mesebeli falucskámban és már Gödön honvágyam van, úgy hogy nekem nincsenek ilyen nagy “kiköltözős elképzeléseim”, bár éltem sok helyen szerte a világban, de ide születtem, erre a környékre, ez az otthonom. íróolvasóNekem fontos a gyermekkorom színtere, a gyökerek ide kötnek, életem első tíz éve is itt zajlott, szeretek itt élni. Távol vagyok a világ hangos zajától, és innen még hál istennek hiányoznak az emberek nagy-többségét jellemző főként “magyar vonások”, ez elől szaladtam ide ki az erdő szélére. Mindig is nehézségeim adódtak a “társasági élet közelségével”, még az író-olvasó találkozók felé is nehezen nyíltam meg, bár sok helyre hívtak, hívnak, – nem is tartottam magam igazán írónak, egészen a hatodik könyvemig – csak mostanában nyitok a világ, az emberek felé. Jól elvagyok az írói magányomban, és szeretem az ezzel járó “begubózást”, ám azt is tudom, hogy el kell indulnom és szükség van az olvasóimmal való találkozásra személyesen is, mert csak így kerülhetünk közelebb egymáshoz. Most már szívesen indulok neki az útnak, és fontosnak érzem a találkozást! 

F. K: – Kényes kérdések… Olivér mesélnél nekünk a hétköznapokban téged ért kritikákról,  milyen érzés az, amikor beletaposnak a lelkedbe, amikor véleményt alkotnak a munkádról és olykor hol a mennyekbe emelnek, hol a sárba döngölnek. Egy írónak igen érzékeny a lelke, talán még érzékenyebb, mint másoknak, így aztán meglehet, hogy nehezebben viseli a fájdalmakat is?

Oli autós

P. O: – Az elején mindenhová beregisztráltam és írtam, töltögettem fel az írásaimat, és aztán a csoportbéliek többsége lehurrogott, mondván, hogy a helyemben ki sem adnák ezeket az irományokat, hagyjam abba, stb… Kis idő múlva  elfordultam ettől a világtól és nem mondom, hogy nem esett rosszul, de aztán tettem a dolgom, más irányt vettem. Mostanában volt egy utolsó próbálkozás egy másik fórumon, ami szíven ütött, a gyakori kérdéseknél belefutottam egy véleménybe, miszerint az itteni kiadókat gyalázták éppen, köztük az én kiadómat is. Na nálam itt elszakadt a cérna és név nélkül leírtam a saját véleményemet, alátámasztva az igaz “siker-történeteimmel”, a tizenegy könyvvel, a filmjoggal és a többivel. Erre, ezzel a válasszal jött az illető: – biztosan meséket írsz, mert ez is ez nagy mese. Na látod, ebből van elegem, amikor a magyar mentalitásról és hozzáállásról beszélek, itt, legtöbbször visszahúzzák az embert, amikor előre lép. Lehetne tanulni a sokat szidott Amerikától, mert ott sincs ugyan aranyból a  kerítés, de ha kint bármit csinálsz, bármivel is foglalkozol, becsülik azzal hogy megfizetik, és megveszik az alkotásaidat. Ám, ha meg nem is veszik, akkor is megveregetik a válladat, hogy jó vagy!   Nem szeretem azt az itthoni általános hozzáállást, – tisztelet  a kivételnek – amellyel bennünket illetnek, mégis itt szeretnék élni és alkotni. Miért kellene ahhoz kimennie külföldre bárkinek is, hogy sikeres legyen? Miért kellett elmennie a nagyjainknak, Szilárd Leótól kezdve…és lehetne sorolni végtelenségig, miért? Magyarországon valamiért az igazi tehetségeket nem becsülték meg, és ez nem igen változott. A másik fájó pont, ami az én életemben is nehézségként gördült elém, az a hiányok kiemelése.

Oli álló lépcsős

Nézzük például a a tanítást, itthon azt mondja a tanárnő, hogy mit csináltál rosszul, a hibákra fektetik a hangsúlyt, kint Amerikában ugyanennél a helyzetnél a jó oldalát nézik és azt mondják, látod a fele milyen jól sikerült?! Kint elismerik a könyveimet, elismerik ha valamit jól csinálsz, és én tudom, hogy jól csinálom a dolgom, hiszek magamban, de sajnos itthon nem tudok érvényesülni. Ezért küldöm ki egymás után a könyveimet, mert előbb érek célba, ez a nagy igazság, bárhogy is fájlalom. Ettől még szeretem a hazámat, kötődöm a gyökereimhez, hagyománykövető és értéktisztelő ember vagyok. Mindemellett pedig egy író, aki szeretne megélni a munkájából. Van egy József Attilánk, míg élt, nyomorgott és mellőzték idehaza, pedig akkor is voltak gazdag emberek. Nem most kellene szobrokat állítani a nagyoknak, nem akkor kell megbecsülni az értéket, amikor már nincs lélegzet, életükben járna az elismerés és a tisztelet! Ez ma is igaz.
Erre a legkézenfekvőbb példa a következő: Egy ismerősöm mondta a minap, – Olivér, mit vársz a könyveiddel kapcsolatban idehaza, amikor tegnap este egyedül voltam egy Szakcsi koncerten?!!! Egyedül, egy Szakcsi koncerten, miközben a diszkók olyan telt-házzal üzemelnek, hogy agyonnyomják egymást az emberek! Annak idején alsó-tagozatban hármas voltam magyarból,  – és mindig hozzátette a tanár, hogy jóindulattal – pedig az összes dolgozatomat hibátlan helyesírással adtam be, mégis valamiért pikkelt rám. Egyik alkalommal, ugyanez a magyar tanár kiállított az osztály elé és szégyenszemre egész órán át ott kellett ácsorognom, miközben az irodalom szégyenének nevezett az osztálytársaim előtt, majd hozzáfűzte: – Jól nézzétek meg, ebből az emberből nem lesz soha semmi!………………………………………..   És eddig tizenegy könyvnél tartok.  🙂

 

Oli amautófekvő

F. K: – Mi lenne az üzeneted a feltörekvő nemzedék számára, azok felé, akik netán írásra adják a fejüket, akik épp ennek a beszélgetésnek a kapcsán emelik fel a tollat, hogy első gondolatukat papírra vessék?              

P. O: – Azt üzenem nekik, maradjanak magyarok, írjanak magyarul, de ne törődjenek azzal, hogy ha jelenleg itthon nem érnek el sikereket. Attól, hogy Magyarországon nem sikeres valaki, még nem jelenti azt, hogy valóban nem is tehetséges. Itthon hajlamosak lefelé nyomni ugyanazt az embert, akit odaát gyakran előszeretettel felemelnek. Mindannyian tekintsünk nyitott szemmel a külföld felé, ám mindvégig maradjunk magyarok és szeressük a magyar nyelvet, mert magyar nyelven lehet a legszebben írni.

 

Aki kérdezett: Frenyó Krisztina     

Aki válaszolt: Papp Olivér, író    

Papp Olivér oldala: http://www.authoroliverpapp.com/

                                                                                              

Amerikai klasszikusok – 10. rész

Ezek a Chevyk mérföldkő-autók voltak, egy olyan évtized előhírnökei, amely mindörökre megváltoztatta Amerikát…

Szerző: Papp Olivér

Publikálás: 2014-06-29.

am uccsó cikk Chev borítóA főszerkesztő előszava                                                      

,,Elérkeztünk Papp Olivér utolsó Amerikai klasszikusához, ahol a Chevrolet gyönyörűséges Impalájával ismerkedhettek meg közelebbről. Mi, a magunk részéről reméljük, hogy Olivér mihamarabb előrukkol valami új, izgalmas sorozattal.”

1960-at írtunk, a Chevrolet pedig legördítette a szalagról az új Impalát. Gyorsan eltüntették a konzolos denevérszárnyakat hátulról, átszabták itt-ott és a Chevy belecsapott a hatvanas évekbe.

am autós uccsó 1

Az emberek nagyjából erre az időre már kezdtek elfordulni a króm-hegyektől, a hatalmas fecskefarkaktól és a prosperitás politikájától. A szó, amely elkezdett repkedni az autógyárak felett, nem más volt, mint – alkalmazkodás. Ez már meglátszik ezen az Impalán is, no de azért nem lett belőle sem csúnya, sem pedig mini-autó. A legfeltűnőbb változás a hátsó fertályát érte, levágták a hatalmas fecskefarkakat, eltűnt az egy darabból készülő óriási lámpa. Ezen az Impalán vezette be a Chevrolet a klasszikussá váló, három egységből álló hátsólámpát. A világ baljós előszelei fém-embléma lenyomatban jelentek meg az autón – rakétadíszítés volt a kocsi oldalán. A Chevy a belső térrel is a katonai intervenció közelgő évtizedének előjelét adta hírül – bizonyos harcirepülőgép-vezetőfülkével. Próbálták a vadászrepülők műszeregységének térhatását visszaadni az Impalában, sikerrel.amerikai autós uccsó 2

A szinte már őskorinak számító hathengeres motor – a Blue Flame – még mindig kapható volt, bár szerencsére kevesen rendelték. Az alap egy 4600 ccm-es V8-as volt, de mégis a klasszikussá érett 5700 ccm-es V8-as blokk volt az igazán sikeres az eladási statisztikákon, ez a motor elment egészen a 335 lóerős teljesítményig.

amerikai autós uccsó 3

Extraként kérhették bele az elektromos üléseket, elektromos ablakokat, légkondit, a Positraction kipörgésgátlót, szervóféket és a többi, “szokásos” amerikai autós extrát. Bár extrának hívták őket, mégis majd’ mindegyik autóban benne voltak ezek a felszerelések, ugyanis Amerika dübörgött, az emberek szerettek költeni, a gyárak pedig természetesen kiszolgálták vevőiket.

am autós uccsó 4

Az Impala mindig és mindenkor lenyűgözte a világot, születésétől fogva. A Chevrolet húzókocsija maradt a hatvanas évek elejétől fogva. Az autópályák hosszúak és szélesek voltak, a benzin olcsó, a környezetvédelmi és biztonsági rémálmok pedig még várattak magukra. Ezek a Chevyk mérföldkő-autók voltak, egy olyan évtized előhírnökei, amely mindörökre megváltoztatta Amerikát…

Papp Olivér

Könyvajánló / Papp Olivér – Álmok boltja

,, Az álmok furcsa dolgok. Az ember elméje ablakot nyit múltra, jövőre, megmagyarázhatatlan dolgokra. Az álom – kincs. A mi különbejáratú, saját, titkos világunk. “

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2014-05-01.

Álmokcikkborítócikk,, Az álmok furcsa dolgok. Az ember elméje ablakot nyit múltra, jövőre, megmagyarázhatatlan dolgokra. Régmúlt idők, ismerős ismeretlenek villannak át rajta álmainkban tett utazásaink során. Az álom – kincs. A mi különbejáratú, saját, titkos világunk. “

Papp Olivér

oliver-papp-fotó-arcPapp Olivér neve bizonyosan ismerősen cseng a Feeling magazin olvasónak, hiszen ő az, aki hétről hétre elkápráztat bennünket az “Amerikai Klasszikusaival”. Most egy egészen más oldaláról ismerhetitek meg Papp Olivért az írót, azt az embert, akinek nevéhez már számos megjelent szenzációs és különleges hangulatú történetet felvonultató könyv fűződik. Elsőként, az Álmok boltja című regényt ajánljuk figyelmetekbe. – Ezzel a lebilincselő, könnyen olvasható írásával, engem olyannyira rabul ejtett, hogy már az első fejezetet olvasva izgatottan vártam a folytatást és így volt ez a következőkkel is. A főszerkesztő saját tapasztalata. –

Izgalmas, érdekfeszítő és misztikus történet az övé, azaz Steve, Sky, Jim, Jimmy, Bob és még sok más különös ember története.

Álmok boltja borító

A könyv, 2012-ben jelent meg az Underground Kiadó gondozásában. Mindenkinek, szívből ajánljuk, akik nyitottak azokra a  különös történetekre, amelyek a képzelet és a valóság határait súrolva, az író által: érthető, egyszerű köntösben jutnak el az olvasókhoz. Hamarosan érkezünk Olivér további könyveivel, amelyekben szintúgy megtalálható az izgalmas krimi, mint a léleksimogató, könnyeket fakasztó novelláskötet, valamint a történelmi valóságot felvonultató elbeszélés is. Egy valami ám mégis közös bennük: egytől-egyig szórakoztató, figyelemfelkeltő és nem mindennapi írások ezek. A könyvek megvásárolhatók, illetve megrendelhetők az Underground Kiadónál.

Álmok boltja

“Ez a történet álom szülte valóság. Vagy talán valóság szülte álom? Valahol, valaki pontosan ezt álmodja, vagy éppen éli. Igen, Steve létezik. Létezik és valószínűleg ebben a pillanatban is éppen kedvenc bögréjéből szürcsöli a gőzölgő citromos teát a nappaliban, az ablak előtt állva. Szereti nézni az utcát, az embereket, az elsuhanó autókat. De nézzék csak… van ott még valaki. Látják? Igen, ott balra, az utca végén, az öreg Ford mögött. Nem, nem a babakocsit toló pár, nem róluk beszélek. Ők egy másik álom részesei. Picit még arrébb, látják már? Egy férfi. Hát persze, Steve álmához tartozik. Része annak. Vagy talán még több is annál. Világos, hogy ott van. Legfőképpen róla szól ez a történet…”

– Részlet az Álmok boltja című könyv bevezetőjéből –

– Feeling –

 

Amerikai klasszikusok – 9.rész

A Tucker Torpedo-ból mindössze 37 darab készült el. A csalódott munkások lojalitásuk végett még teljesen ingyen összeszereltek 14 darabot. Tehát 51 készült el végül ebből a csodálatos gépből.

Szerző: Papp Olivér

Publikálás: 2014-04-29.

Ezerkilencszáznegyvennyolc régen volt. Szinte visszatekinteni is nehéz, olyan régen. De van itt egy emlékezetes autó ebből az évből, ami segít bepillantani a kor Amerikájába és az ott élő kitűnő elmék közé. Az egyik ilyen kiválóság Preston Tucker volt. Tucker megálmodta a Torpedo nevű kocsiját, s ezt az álmát valóra is váltotta.

amerikai91Tucker autója meghökkentő és nagyszerű. A négy kerék független felfüggesztésű volt, a motort hátra szerelte – ahol szerinte egy motornak lenni kell – és ez a motor nem más volt, mint egy 9700 ccm-es Bell helikoptermotor. Tucker feltalálta a helyéről kipattanó biztonsági szélvédőket és a gyűrhetetlen utasteret. A 9700-as helikoptermotorral gondok adódtak a tesztek során, így lecserélték egy 5500ccm-es, hathengeres boxermotorra.

amerikai92Alacsony építésű autó volt, és figyeljenek csak: a kor leggyorsabb kocsija volt – közel 200 km/h sebességre volt képes, és Tucker zsenialitásának köszönhetően a fogyasztása az elképesztően alacsony 9.4 liter volt 100 kilométeren!!! Emlékezzünk csak: 5500 ccm… Csodás kialakítás jutott e kocsi részévé, akkoriban egyedülálló és szokatlan módon áramvonalas kiképzéssel tervezték, ez is közrejátszott az alacsony fogyasztásban.

amerikai93Kapott egy furcsa biztonsági és kényelmi találmányt is: a középső fényszórót, ami a kormánnyal együtt forgott, bevilágította tehát a kanyart. Kivételesen jól kanyarodott az autó, s több tucatnyi jó tulajdonságának köszönhetően a jövőbe mutatva előzte meg a korát – talán túlságosan is.

amerikai94A ’48-as Tucker Torpedo-ra mintegy 300.000 megrendelés érkezett – óriási szám volt ez! A detroiti Három Nagy állítólag összeesküdött Preston Tucker ellen – ez a szám túl nagy volt ahhoz, hogy lesüssék szemüket, ez már komolyan veszélyeztette a Chrysler-t, Ford-ot és a General Motors-t… Tucker a lobbik miatt nem kapott meg egy sorsdöntő 30 millió dolláros kölcsönt, így a project tragikus véget ért.

amerikai95A Tucker Torpedo-ból mindössze 37 darab készült el. A csalódott munkások lojalitásuk végett még teljesen ingyen összeszereltek 14 darabot. Tehát 51 készült el végül ebből a csodálatos gépből.

amerikai96Kitűnő filmet is ihletett a történet, 1988-ban készült el a “Tucker – a férfi és álma” című film, Jeff Bridges-szel a főszerepben.

Túl korán borult virágba Preston Tucker zsenije. Pár évvel később a dolog egészen másként alakult volna. Egy álmodozó férfi olyan valamit tett le az asztalra, ami örökké mutatni fogja a világnak – álmodni csodás dolog, és igen, az álmok bizony megvalósulhatnak…

 

Papp Olivér

 

Amerikai klasszikusok / 8. rész

Papp Olivér sorozatában egy újabb AMERIKAI ÁLOMDARABBAL szembesülhetünk. Ezek a V8-asok megbízható és strapabíró szerkezetek voltak, a Chrysler mindig törekedett a jóra.

Szerző: Papp Olivér

Publikálás: 2014-04-09.

amerikai 8. 1kép

Az ötvennyolcas recesszió természetesen érzékenyen érintette Detroit-ot is. A felemelkedéshez újabb kiváló ötletek és kitűnő gépszekerek kellettek, így a Chrysler nem gondolkodott túl sokáig, inkább az ötvenkilences piacra be is dobta a Dodge húzóautóját, a Custom Royal Lancer-t.

amerikai 8. 2.kép

Ezen a kocsin a Chrysler több cicomát, krómot, tarkaságot alkalmazott, mint előtte bármikor. No és ahogy futott az úton, az maga volt a csoda. Négyféle motor közül lehetett választani, volt 3800 ccm-es, 5300-as, 5900-as és végül a rendkívüli 6300-as D-500, Carter iker-négytorkú karburátorral – iszonyatos 345 lóerővel. Ezek a V8-asok megbízható és strapabíró szerkezetek voltak, a Chrysler mindig törekedett a jóra. Ez a Dodge megkapta a Torsion-Aire felfüggesztést, ami kiegészülve a motor teljesítményével, biztosította a “vízszintes repülést”.

amerikai8. 3.kép

S’ hogy milyen szöveggel adtak el kocsikat ebben az időben? Lássuk csak: “Az Ön finomabb dolgok iránti ízlésének tükörképe”… Most már talán mosolygunk ezen, de a Chrysler komolyan gondolta, mi több, komolyan vették a vásárlók is az efféle kedveskedéseket és hiúság-tápokat. Hajlandóak voltak vastag pénztárcával érkezni a szalonokba – s ha már ott voltak, a lehető legtöbbet akarták a pénzükért. A Chrysler-nél tudták ezt és sok-sok extrával halmozták el többek között az ’59-es Custom Royal Lancer-t is.”

amerikai8.4kép

A kocsi fecskefarka a legszebbek közül való, kényelme pedig egyenesen főúri volt. Nemhiába, ez volt a Dodge csúcsmodellje.

MINOLTA DIGITAL CAMERA

Az extrák? Nos – elektromos ablakok, ülések, cigarettagyújtók, légkondicionálás, autórádió, elektromos iker-antenna, változtatható sebességű ablaktörlő, párnázott műszerfal, automata váltó, automata fényváltó, Solex-színezésű szélvédők. Kimaradt volna valami? Majd’ elfelejtettem: a sebességmérő és a műszercsoport a sebesség változásával együtt fényeinek színét is változtatta…

amaerikai8.uccsókép

Erre, napjainkban is csak annyit mondhatunk – ez nem semmi!

 

Papp Olivér

Amerikai klasszikusok – 7.rész

Sok családot tett boldoggá ez a négykerekű króm-csoda, megérdemelten iratkozhatott fel az Amerikai Klasszikusok impozáns listájára. ’58-ban ezek a fecskefarkas, króm csodabárkák elbűvölték az embereket.

Szerző: Papp Olivér

Publikálás: 2014-03-20.

Amerikai 7 első kép

Amelyik autógyártónak jól ment a szekere, vastagabban öntötte a krómot. Ez 1958-ban a leginkább a Buick-ra lehetett jellemző, gondolnánk, elnézve a Limited Riviera-t. No igen, ennyi króm aligha akadt más adott évbeli autón. A kocsi két tonnát nyomott, húsz centi híján hat méter hosszú volt. 

amerikai7 2 képA Buick Limited Riviera ára a Cadillac-ével volt szinte egyenlő – mindössze 33 dollárral maradt el a Caddy 62-es sorozatától. Egyes tudorok szerint – na jó, azért van benne igazság – az ötvenes évek végére Detroit letévedt a józan emberek ösvényéről. Ötvennyolcban az ipart recesszió súlytotta, a Buick pedig egy sor rossz húzást csinált, például a GM Dynaflow váltója került a szerkezetbe, ami önmaga felért egy sütőben felejtett vacsorával, továbbá a fékek alig fogták meg a kéttonnás hajót.

Bitang jó motort kapott a kicsike, egy felülszelepelt V8-ast, hatezer köbcentivel, háromszáz lóerővel. A hangja pedig felejthetetlenül gyönyörű volt…

amerikai 7 első mail uccsóA “Fashion-Aire Dynastar” hűtőrács maga volt az álom. 160 darab krómkockából állt, melyeknek négy fényezett lapja volt és középütt, csúcsban találkoztak – a még csillogóbb hatás érdekében. Lenyűgöző látvány volt. Az első sárvédőkön célkeresztek kaptak helyet, ami lehet hogy nevetségesnek tűnt, de parkolásnál hasznosnak bizonyult – ez a Buick tényleg hatalmas méretű volt.

amerikai7buick_542-reHa körbejárjuk ezt az autót, tökéletes vonalak, sok króm, és gyönyörű hajlatok tűnnek szembe. A belső tér is pazar volt, ráadásul felettébb kényelmes. Sok-sok extra csalogatta a Buick-szalonokba a vevőket. Az elektromos ülések, ablakok, cigarettagyújtók, autórádió, habgumival feltöltött ülések – az ember nem tudott szabadulni a szalonból. Feltételezem, egy próbakör után nem is akart.

amerikai71958-Buick-Limited-four-door-Riviera-Model-750Sok családot tett boldoggá ez a négykerekű króm-csoda, megérdemelten iratkozhatott fel az Amerikai Klasszikusok impozáns listájára. ’58-ban ezek a fecskefarkas, króm csodabárkák elbűvölték az embereket – de sok év után még ma is ugyanezt teszik, emlékeztetve az egykori “szebb és jobb” világra.

D S011158Papp Olivér

 

Amerikai klasszikusok – 6.rész

Amerikai Klasszikusok sorozatunk következő darabja egy igazi csemege, a hatvanas évek közepe tájáról – egy igazán gyönyörű, hatalmas és erős, valódi amerikai “tepsi”, az 1964-es Lincoln Continental.

Szerző: Papp Olivér

Publikálás: 2014-02-09.

 

amerikai 6 LINCOLNSorozatunk következő darabja egy igazi csemege, a hatvanas évek közepe tájáról – egy igazán gyönyörű, hatalmas és erős, valódi amerikai “tepsi”, az 1964-es Lincoln Continental.

amerikai6 1 képJohn Fitzgerald Kennedy egyszerűen imádta a Lincolnokat. Az Elnöki Autó is Lincoln volt és magánútjaira is ezzel a márkával gurult. Emlékezhetünk, a merényletkor is az Elnöki Autóban ült, egy átalakított 1961-es sötétkék Continental-ban. Sajnos ezt, a ’64-es modellt már nem láthatta, noha bizonyára nagyon is tetszett volna neki.

Elegáns, visszafogott, klasszikus forma, kitűnő 7000 ccm-es V8-as motorral, ami lenyűgözően tolta a kocsit a 320 lóerejével.

A gyönyörűséges automobil 7000 dollárt kóstált, de az utolsó centig megérte az árát. Akkoriban hihetetlen, 24000 mérföldes garancia is járt mellé, de gond nem nagyon volt velük egyébként sem, ugyanis 200 fázisból álló ellenőrzésen esett át a gyárban és minden egyes motort próbapadon teszteltek a beszerelés előtt.

amerikai6 2képAz eladás még az első évben megduplázódott és nem akármi – a kocsi elnyerte az Ipari Tervezési Intézet bronzérmét, “a kiemelkedő egyszerűségért és tervezési eleganciáért”.

A vászontetős darabok lenyitott tetővel hihetetlen látványt nyújtottak – ugyanis négyajtós kabrióból nem sok szaladgált ezen kívül.Ráadásképpen a hátsó ajtók előre nyíltak, úgynevezett “öngyilkos ajtó”-ként. Bizarr, ugyanakkor gyönyörű látvány volt ez az autó. A tető olyan elektronikai rendszer segítségével tűnt el a csomagtartóban, ami teljesen zárt körű volt és karbantartást sohasem igényelt.

amerikai6 3képSzervokormány – és fék, elektromos ablakok, tető, ülésállítás, diófa betétek, párnázott műszerfal, vastag szőnyegek, vákuum-os ajtózárak, melyek automatikusan lezártak, amint a kocsi elindult. Sok sok extra, elképzelhetetlen kényelem, impresszív autó.

Igen, hatvannégyben így készült egy Lincoln. Ma már nem létezik ilyen szeretettel, alapossággal épített autó, csak a megfizethetetlen kategóriában. De egy biztos – olyan vezetési élményt, életérzést, mosolyra késztetést egyik mai autó sem tud nekünk ajándékozni, mint a jó öreg klasszikus, a ’64-es Lincoln Continental.

 

Papp Olivér

Amerikai klasszikusok – 4.rész

Ezt az autót valószínűleg senkinek sem kell bemutatni – Stephen King és Christine gondoskodott arról, hogy az 1958-as Plymouth Fury soha ne tűnjön el az utakról és az álmokból. Na persze az ötvennyolcas Fury a maga erejéből is rászolgált erre – kiváló autó volt. A Plymouth külvárosi ékszerdoboza robbanásszerűen tört be a piacra. A gyönyörű […]

Szerző: Papp Olivér

Publikálás: 2013-12-19.

Ezt az autót valószínűleg senkinek sem kell bemutatni – Stephen King és Christine gondoskodott arról, hogy az 1958-as Plymouth Fury soha ne tűnjön el az utakról és az álmokból. Na persze az ötvennyolcas Fury a maga erejéből is rászolgált erre – kiváló autó volt.

amerikai 4.rész 1kép

A Plymouth külvárosi ékszerdoboza robbanásszerűen tört be a piacra. A gyönyörű külsővel és komoly teljesítménnyel rendelkező kocsi hatalmas sikert aratott az amerikai autósok körében. A jó öreg 5200 ccm-es V8-as csak úgy dübörgött a csillogó krómok mögött, a belső tér pedig impozáns és hihetetlenül kényelmes volt. Bár Virgil Exner igazán nagy dobásának az egy évvel későbbi Furyt tartják, s a nagy szakértők még az ’59-es csomagtartófedelén található ál-pótkeréktartót is hajlamosak figyelmen kívül hagyni az összehasonlításkor, ami a valóságban inkább szemeteskuka-fedélnek hat. De kérdezzenek csak meg bárkit az utcán, a két modell közül melyiket választaná. Természetes, hogy az ötvennyolcast. Ez nem is lehet kérdés.

amerikai 4.rész 2.kép

1958 és a fecskefarkak… Igen, mindenhol ez a tünemény virított, de a Plymouth az övével szíven talált mindenkit. Igazi klasszis lett a kocsi hátsó része a két szárnnyal. A hűtőrács frenetikus, a lámpák gyönyörűen ültek egymás mellett, az egész autó harmonikusra sikeredett. A lökhárítókba szinte bele lehet szerelmesedni, olyan tökéletesek. A dísztárcsáktól a tető íveléséig egyszerűen minden egyes részlete felülmúlhatatlan. Az ’58-as Fury igazi fémszobor lett, a Plymouth méltán lehetett büszke erre a darabra.

amerikai 4.rész 3.kép

Stephen king 1983-as rémregényében, a Christine-ben, egy ’58-as Plymouth Fury-t szerepeltetett. A képernyőn a Fury valóban a környék leggonoszabb kocsijának festett, amint éjszakánként az áldozatait cserkészte be a sötétség leple alatt, vagy amikor kiégve, füstölve, sofőr nélkül megérkezett a Darnell-garázsba…

amerikai 4.rész 4.kép

Mindazonáltal milliókkal szerettette meg ezt a típust, vagy ismertette meg általa egyáltalán az amerikai autót. Stephen King a halhatatlanságba emelt egy születésétől fogva klasszikusnak számító autót, egy valódi fémkölteményt. Christine most is pihen valahol, hogy éjjelente, újjá varázsolva önmagát, kisfiúk álmaiba guruljon és örökké velük maradjon…

Papp Olivér

Papp Olivér sorozata Huszár Pufi / Egy kövér ember meséi 1. rész

Papp Olivér író munkatársunk, ígéretéhez méltóan ezentúl megosztja veletek kedves olvasókkal érdekfeszítő és lebilincselő sorozatát Huszár Pufiról, a világszerte híres apai nagybácsikájáról. Olvassátok figyelemmel, garantáltan értékes kincsekre leltek a sorok között.                                                 […]

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2013-12-15.

Papp Olivér író munkatársunk, ígéretéhez méltóan ezentúl megosztja veletek kedves olvasókkal érdekfeszítő és lebilincselő sorozatát Huszár Pufiról, a világszerte híres apai nagybácsikájáról. Olvassátok figyelemmel, garantáltan értékes kincsekre leltek a sorok között.
                       
                                CharlesPuffy (1) (494x686)
                                     
                                   Töredékek egy utazgató kövér ember naplójából
El akarok menekülni egy félórácskára ezekből a mai nagy időkből, amelyeknek önök is, én is kénytelen tanúi vagyunk. Belemenekülök a naplómba, és így vissza akarom vinni önöket is, magamat is abba az időbe, amikor még szabadon repülhetett az ember ide-oda, és amikor még az országa határán kívül sem volt tilos, büntetendő cselekmény a munka — mint ma. Tessék tehát egy félórácskára velem tartani és meghallgatni egyet-mást abból, amit egy olyan kövér ember élt, tapasztalt és talált följegyzésre érdemesnek, aki szívből szereti az életet. Ezen a kis utazgatáson nincs más belépti díj, mint az önök szíves figyelme. Mert az idő ma már nem pénz. Ma már annyi idő van, hogy a legtöbb ember már nem is tudja, hogy mit kezdjen vele. Mintha megszaporodott volna az idő, fordított arányban az örömmel, amely viszont mintha megfogyatkozott volna. Tessék velem jönni bátran, ígérem, hogy hű sáfárja igyekszem majd lenni az önök nekem szánt figyelmének. 

Szóval, hol nem volt, valamikor réges-régen, még 15 évvel ezelőtt, volt egyszer egy kövér ember, aki én voltam: a Huszár Puffy. Ennek a Huszár Puffynak sehogy sem tetszett mindaz, ami akkortájt itt Európában történt, fogta hát magát és elindult a nagyvilágba, hogy máshol új, nyugodalmasabb fészket rakjon magának. — Ez a szegény naiv kövér ember tudniillik azt hitte, hogy bajok csak itt vannak, hogy azok elől el lehet menekülni és azt is hitte, hogy egy felnőtt, 32 esztendős benőtt fejű ember a világ bármely részén még ugyanolyan gyökeret ereszthet, mint gyerekkorában otthon. Szóval elindult és miután Bécsben és Berlinben a forradalmak, inflációk és egyebek formájában mindig utolérték a bajok és a nyugalmát sehol sem találta meg, gondolt egy nagyot és minden energiáját összeszedve, átutazott Amerikába és Amerikának is a túlsó végére, Hollywoodba. Ebből az ő külföldi bolyongásaiból és hollywoodi tapasztalataiból fogok én most itt egyet-mást elmondani. Hollywood (400x300)

Hollywood! Holly annyit tesz, hogy tüskepálma, wood pedig erdőt jelent, ebben az értelemben. Tehát tüskepálma erdő. Ennél találóbb elnevezést még sohasem  hallottam. Tényleg tüske, pálma és erdő ez a Hollywood. Nagyon sok ember irigykedése, vágyakozása és reménykedése száll Hollywood felé. Ide szeretne menekülni a legtöbb ember, akinek az élete nem sikerült. Pedig a tehetséges embernek mindenütt lehet szerencséje, nemcsak éppen Hollywoodban. A balszerencse pedig Hollywoodban tud a legnagyobb lenni a világon. A sok nagy szerencse tövében tudniillik fokozottan hat a balszerencse. De a sok kitrombitált jólét, a filmek elterjedtsége és az azokból sugárzó gazdagság, — rettentő sok gyanútlan kis emberbogarat vonz oda, éppen úgy, mint a sötétbe világító lámpafény a pilléket. Valóságos mondakört font a sok reklám a világ filmközpontja köré, ami állandóan izgatja mindazok fantáziáját, akik Hollywoodban még meg nem próbáltak maguknak egzisztenciát alapítani. Mert más ám egy várost megtekinteni és más abban megélhetést teremteni. De más ám! Hajajajj, de más! Lent jártam egyszer a Vaskapu körül és mikor megláttam az óriási Dunát, vágyam támadt, hogy meglássam egyszer azt a helyet, ahol a Duna, ez az óriási természeti jelenség világra buggyan és később olyan sok folyót, ilyen óriási folyammá dagaszt. Nagy csalódás ért, mikor megláttam a tenyérnyi kis csepegő erecskét, a később hatalmas folyammá dagadó jelentéktelen Duna-magzatot. Szinte el sem akartam hinni, hogy abból az ott kicsurgó pár vödörnyi vízből nő ki Európának, de az egész világnak egyik leghatalmasabb folyama. De nagyon sok élénk fantáziájú Hollywoodba vágyó ember járna hasonlóképpen, ha elkerülne oda. Én a közismert mottóval indultam útnak: ha annyinak sikerült, ha annyi ember lett ott híres és nagy, miért éppen én volnék az, akinek ne sikerülne? Elhatároztam tehát, hogy megpróbálom és, hogy a film nagy népszerűségéből egy karajjal magamnak is szelek. És megpróbáltam.

huszar-karoly-1926 (1)Roda Roda a kitűnő író jellemezte egyszer legjobban a film népszerűségét. A csákó és kalap című darabját vették fél filmre és megkérték, hogy ő is vállaljon benne egy szerepet. Érdekesség kedvéért el is játszotta a tábornok rövid és lényegtelen szerepét. Egyszer vonaton utazik és amikor kiszáll, leveszi a bőröndjét, amelyen olvashatóvá vált a neve. Amikor a szemben ülő kislány meglátja azt, izgatottan odaszalad és autogramot kér. Mindjárt gondoltam, hogy ön Roda Roda, a nagyszerű filmszínész, — mondta— de bizonyos csak most lettem benne, amikor a nevét a bőröndjén megláttam. Harmincöt esztendeje írok a világ minden lapjába, —mondotta Roda Roda — színdarabomat sok ezerszer játszották, számtalan könyvem jelent meg mindenfelé és ez a fruska onnan ismer, hogy egyszer életemben egy jelenetet játszottam a filmen. Hát ez a film. Engem is a filmnek ez a nagy lehetősége csábított, mert hiszen a népszerűség végeredményében — egzisztenciát jelent. Hollywoodban, a filmiparban sok ezer aranyásó leselkedik a szerencséjére. Igen sok közülük nem is színész, mégis sztár akar lenni, nem is író, mégis darabíró szeretne lenni, fogalma és köze nincs a színészethez és mégis rendező szeretne lenni. Mintha bizony a hely megváltoztatná az ember képességeit és gyarapítaná tudását. De mivel Amerika és különösen Hollywood a korlátlan lehetőségek városa, itt minden meg is történhetik. Ma talán már nem annyira, mint „réges régen”— 10 évvel ezelőtt, — de előfordul ilyesmi igen gyakran még ma is. Én Hollywoodba egy a német hadseregből kivált lovastiszttel utaztam a vonaton. Arca szabályosan össze volt szabdalva és szemében ott feszült a tipikus monokli. A jellegzetes német katonatiszt civilben, ő is a filmhez ment. Biztos volt a sikerében, pedig életében nem próbálkozott se filmmel, se színpaddal. Bár a színházat, — amint mondotta — nagyon szereti. Különösen az operát. Sőt az elutazása napján is operában volt, ahogy előadta. Na és mit adtak, — kérdeztem én. — Ja, was gegeben wurde, hogy mit, — felelte és elgondolkozott… — Eh… öh… eine grosse Oper (egy nagy operát) — válaszolta. — Na, igen-igen, — faggattam tovább, — de milyen nagy operát? Ja? eh… öööh… eine sehr schneidige grosse Oper, den Titel hab’ ich schon vergessen (egy nagyon sneidig operát, a címét már elfelejtettem). — Sneidig operát? —érdeklődtem tovább — mi volt a tartalma? — Ja, der Inhalt (Igen a tartalma), eeeh… ööh… igen: Zivil schoss auf Obst,— mondta németül (civil almára lőtt. Olyan jjattogó hangon mondta ezt, mintha egy lovas escadront vezényelt volna. — Civil almára lőtt? — ismételtem magamban, — Ááh, tudom már, a Tell Vilmost játszották. — Ja, ja, — vágott a szavamba — dieser Wilhelm Tell, das war er. Ja (az a Tell Vilmos, az volt az) Ilyen színpadi készültséggel ment ki Hollywoodba ez a barátunk és jött, hitt magában és győzött. Eleinte statisztálgatott, később, mint remek lovas, cowboy filmekben lovagolt, majd ő lett az egyik legnagyobb gyár katonai szakértője, aki a filmekben előforduló katonai és hadászati jeleneteket szakszerűen beállította. Remekül végezte a dolgát és nagyszerű egzisztenciát teremtett magának. A kitartás, ami lényegében nem egyéb, mint a sikertelenségek elviselése, mindig és mindenütt nagy erény, de Hollywoodban és általában Amerikában, ahol nem csak küzdelem és balszerencse, de szerencse is leselkedik minden utcasarkon, ott különösen az. Az állhatatos és kitartó emberek ott úgyszólván mindig boldogulnak és révbe érnek. Nagyon sokszor egész máshová érnek el, mint ahová indultak, de elérnek valahová, ahol földi létüket anyagiakkal elláthatják. Hasonlít az ilyen ki-ruccanás a sorsjátékhoz, ahol az ember a főnyereményt reméli, a kisebb nyereménnyel is megelégszik és végül boldog, ha visszanyeri a sorsjegy árát. Sokszorosan nehéz persze valamint elérni annak, aki nem bírja a nyelvet. Aki addig, amíg azt el nem sajátítja, csak akarni tud. Az amerikai nagyon kedves az idegenhez. Legalábbis „régente”, 5—6 évvel ezelőtt még az volt és nem veszi rossznéven, bármilyen hibásan is beszéli az idegen a nyelvet, sőt örül, hogyha valaki az ő nyelvén akar és igyekszik beszélni. Az angol nyelv megtanulásának Amerikában három állomása van, Az első, amikor a jövevényt nem értik és ő sem ért senkit. A második, amikor őt valahogy megértik, de ő nem érti meg, amit neki mondanak és a harmadik, a végállomás, mikor őt is megértik és ő is megérti, amit neki mondanak, személyesen és telefonon egyaránt. Az idegen, ha valamely állam nyelvét nem bírja és természetesen érzi, hogy a saját anyanyelvét nem használhatja, akármilyen törve is, de valamilyen általa ismert idegen nyelvet használ, mert érzi, hogy idegenül kell beszélnie. Olyan ez, mint mikor a felnőtt ember egy kisgyerekkel beszél és igyekszik átvenni a kisgyerek gügyögését, azt hívén, hogy a kisgyerek így inkább megérti. Az Amerikába vándorolt magyar paraszt angol nyelvezetéről, amely teljesen különálló és rendkívül mulatságos angol-magyar nyelvkeverék, könyveket lehetne írni. Pittsburgh környékén vannak bányák, amelyekben a munkások túlnyomó része magyar, — ahol az angol munkások hamarabb tanulnak meg zamatosan magyarul, mint a magyar paraszt angolul. És magyar mégis mindenütt van. Amerikában és az egész világon. Mikor én kiértem és eleinte nagyon furcsán hatott rám, hogy még az almáskofa is angolul be-szél, egy philadelphiai vendéglőben ültem egy magyar társasággal. Mellettünk az egész est folyamán egy nag társaság kizárólag angolul beszélgetett és én, hogy kis mulatságot szerezzek az asztaltársaságomnak, odaléptem a szomszéd asztalhoz. fölemeltem az asztalon álló gyufatartót és bocsánatkérő hangon, mint aki a gyufát akarja kölcsönkérni, azt mondtam: Pukkadj meg a neved napjára! Igen? Mire az egyik amerikai úr, aki addig egy szót sem beszélt másképp, mint angolul, nagyon kedvesen azt mondta: Azt éppen nem, de parancsoljon, a gyufát elviheti. Leforrázva álltam odébb. Mexikóban, Tijuanában, — amely határszéli városka, különösen a prohibíció alatt huszar-karoly-1935Kalifornia mulatóhelye volt, szabad az alkohol, a lóverseny, a szerencsejáték és ezen kívül minden, ami Kaliforniában tilos. Hogy az odaérkező amerikaiak egész napjukat teljesen kihasználhassák. már reggel 8-kor vígan szól az egész kis városkában a zene, folyik a pezsgő és a mindenféle hazárdjáték az utcai játékgépeken és a kaszinóban. Tijuanában minden házacska mulatóhely, amelyek amerikai mulatótelepítvényesek tulajdonai. Egy ilyen mulató expedíciónk alkalmával az egyik kis viskóban rendelésünk nélkül — Amerikában ismeretlen — legfinomabb magyar székely káposztát szolgáltak föl nekünk és azt követőleg pedig kifogástalan tejfeles, tepertős túrós csuszát. A rejtély titka Kulovics Béla gyerekkori játszótársam volt, akivel a II. kerületi Medve utcában, koptattuk az elemi iskola padjjait és aki annak a mulatónak tulajdonosa volt. A lóversenyek Tijuanában már délelőtt kezdődnek, hogy minden embernek elég módja és ideje nyíljon a játékszenvedélyének kielégítésére. Mi is kimentünk, és ahogy a mázsálónál állunk, egy furcsaképű karikalábú, suvickfényes bőrű néger zsoké halad el előttünk. Odaszólok a mellettem lévő barátomnak: Ezt nézd pajtás, hogy ez micsoda ronda pofa. Az ébenfekete bőrű tijuanai néger zsoké erre visszafordul, és hamisítatlan magyarsággal odaszól: Maguknak nem tetszem? Majd a maguk kedvéért csináltatok másik pofát magamnak. Mikor elakadt lélegzetem újra visszatért, beszédbe elegyedtem vele, bocsánatot kértem és hamarosan kisült, hogy az illető egzotikus amerikai néger zsoké Mexikóban, itt született Budapesten és egyik budapesti mulató népszerű néger portásának a fia, aki iskoláit Budapesten végezte. Mikor én ezt meghallottam, mintha mindjárt jobban tetszett volna a képe. Én egy kínos félórácska alatt ezt el is hitettem vele és nagyon jól összebarátkoztunk. Legalábbis én azt hittem, mert végül kisült, hogy a lóversenyen a nekem adott összes tippjei egytől-egyig lemaradtak. Én teljesen letörtem és ezt a kalandomat „a karikalábú néger bosszúja” címen még is írtam. De nem közölték sehol. A néger bosszúja tehát teljessé lett. A legérdekesebb találkozásom magyarokkal külföldön a következő volt: A Csendes Óceán partján fekvő mexikói városkáknak Mexikó belsejével semmiféle összeköttetése nincs. Ezeken a járatlan és járhatatlan utakon autótúrára indultunk egy kedves barátom, meg én. Az őstermészetnek ebben a zavartalan dzsungelében úgy éreztük magunkat, mint valami híres Ázsia- vagy Afrika-kutató. calexico plakát (800x795)Calexico városkába akartunk jutni. Cal- California eleje és exikó- Mexikó vége. Így alakul ki a szó: Calexico. Telegráfpóznák jelezték csupán az úttalan utat. Észrevétlenül, hirtelen ránk esteledett hosszú bolyongásunkon. A hepehupás utak úgy felrázták belsőnket, mint valami orvosságot használat előtt. Ott állottunk teljesen ismeretlen tájakon, fáradtan, elcsigázva, tanácstalanul. Vissza már nem mehettünk, mert sötét volt, az ismeretlen erdőkben való meghálás nem látszott valami biztonságosnak, hálóhely után kellett hát néznünk. Sehol az egész látóhatáron egy ház, vagy viskó. A helyzet mindinkább kényelmetlenné vált, amikor egyszer csak nagyon-nagyon messziről, valami gyertyaszerű, pislákoló fény integetett felénk. Fény: lámpa, lámpa: ember, ember: szállás. Siettünk hát oda. Hogy rohantunk a fény felé, amelytől helyzetünk megoldását reméltük és kezdtem megérteni a pilléket, amelyek olyan messziről rohannak a fény felé, bizonyára szintén helyzetük megjavulását várva attól. Odaértünk a házacskához, amelyet 3—4 apróbb faviskó vett körül. Út vezetett oda az erdő széléről, az út végén fából diadalív, amelyre nagy betűkkel rá volt festve a házacska helységneve, Jacumba Hot Springs. Odamentünk a házacska kapujához és bezörgettünk. Egy nagyon öreg, szakállas ember nyitott ajtót. Úgy nézett ki ez a totyogó öreg bácsi, mint a mikulás: pirospozsgás arc, hosszú hófehér szakáll, erős derék, a fején kucsma a lábán pedig bő csizma. Derűs kék szemeivel mikor ránk-nézett, láttuk, hogy ő nem fél tőlünk és így mibelőlünk is elszáll minden gyanakvás. Elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk, és hogyha lehet, — meg szeretnénk ott hálni az éjszaka. Ő nagyon barátságosan betessékelt a házba, ahol egy másik, talán még az elsőnél is öregebb bácsikát találtunk. Bemutatkoztunk egymásnak és miután érthetetlenül elmormoltuk kölcsönösen neveinket, beszélgetésbe fogtunk, amelynek folyamán házigazdáink elmondták, hogy ezek a mexikói meleg források már vagy 50 esztendeje az ő tulajdonuk és, hogy a kitermelt meleg vizet hetenként kétszer szállítják el ökrösfogaton Calexicóba, ami oda gyalog egynapi járásra fekszik. calexicoMikor a beszélgetésünkben egy kis szünet állott be, odaszólok a barátomnak magyarul: Nem lehessen tudni, hogy hol vagyunk, — mondom, — tehát felváltva fogunk aludni. Még tovább akartam beszélni, amikor az idősebbik mikulás bácsi remegő hangon meg-szólalt: — Az urak magyarok? — Én úgy éreztem magam, mintha valami kísértet játszana velem. Földbegyökerezett lábbal állottam ott és egy darab ideig hang nem jött ki a torkomon. Aztán félve megszólaltam: igen… igenis kérem. — Hát maguk is magyarok? — Hát persze, hogy azok vagyunk, — felelték, aztán odajöttek és megöleltek minket. Vég nélküli kérdezősködésünkre aztán apránként a következőket tudtuk meg. Az idősebbik bácsi 94 esztendős, Kossuth Lajossal ment ki Amerikába, ahová akkor még 31 napi tengeri vitorlázás után értek el. Kecskeméten született és Spitzer Ignác a neve, ott is nevelkedett és iskolázott, amíg a szabadságharc idején beállott katonának és előbb Aulich tábornok mellett volt, majd később Kossuth Lajos vezérkarának volt ordonánca, aki többedmagával önként követte Kossuth Lajost az emigrációba. Amerikából hosszas hányattatás után eljutott Mexikóba és ő talált rá először erre a gyógyvízre, amelyet aztán Jacumba Hot Springsnek nevezett el. Öccse, a fiatalabb mikulás, 17 évvel később jött ki utána. Meghatva habzsoltuk ezt az elbeszélést és mikor a végére ért, ámulva kérdeztük meg, hogy miképpen lehet az, hogy ennyi idő után, még ilyen gyönyörűen beszélnek magyarul. — Hát kéröm, —mondták — magyarul nem lehet elfelejtöni, annak, aki nem felöjti el, hogy magyar. Aztán mög mi mindig magyarul imádkozunk. —Ezzel odament egy ládához, abból kivettek egy nagy újságnagyságú papírost, ami piros, fehér, zöld színnel volt körülfestve és elkezdték belőle — öreg, remegő hangon — énekelni a Himnuszt. Isten áldd meg a magyart… Végigénekelték a Himnusznak mind a nyol strófáját, mi meg a sírástól fuldokolva hallgattuk és alig bírtunk magunkkal. Aki még nem szakadt el hosszú időre a földtől, amelyen a napvilágot meglátta, és amelyen nevelkedett, talán nem is érti meg annyira ennek a találkozásnak a megrendítő hatását, de nekem, aki akkor már hetedik esztendeje éltem idegenben, egyik legfelejthetetlenebb estém volt ez a Jacumba Hot Springs-ben, a mexikói vadonban elhangzott magyar imádság, két, — évtizedek óta hazájuktól távol lévő öregember ajkáról. Külföldi bolyongásaimon találkoztam én mindenféle magyarral, köztük igen sok olyannal, akik magyarul már alig tudtak, de idegen nyelven is büszkén vallották magukat magyarnak. Az amerikaiak szeretik a magyart és ezt a szeretetüket a magyarok iránt még Kossuth Lajos alapozta meg, akinek a washingtoni szenátusban tartott angol beszédét még ma is tanítják az iskolakönyvekben. A magyarok Amerikában és különösen Hollywoodban elért nagy eredményeit csak az tudja igazán értékelni, aki tudja, hogy milyen nehéz az idegennek megszokni az ottani életet. A teljesen más gondolkozás, világnézet és életfölfogás annyira elüt a miénktől, hogy az ebbe való beilleszkedés már egymaga is nagy és nehéz föladat. Rávilágít erre egy kis epizód, amelyet egy nagyon kedves Amerikába származott magyar barátom házában láttam, akinek elemibe járó kisfia egyik írásbeli gyakorlatára — százas, — tehát legkitűnőbb — osztályzatot kapott. Az európai apa gyengéden vonta magához amerikai gyermekét és meg akarta jutalmul csókolni. Az amerikai gyerek a jutalmat nem vette át, félretolta édesapját és azt mondta, ne csókot adjál, hanem inkább 10 centet, abból legalább van valami hasznom. Természetes hát, hogy az ilyen gondolkozású gyerekekből más emberek válnak, mint a mieinkből. Nem jobb, nem rosszabb, de más. Hollywoodban még egypár évvel ezelőtt is sokkal kevesebb és lényegtelenebb megpróbáltatásokon kergette keresztül a sors az embereket, mint nálunk Európában, ahol 450 millió ember él ugyanakkora területen, mint amekkorán Amerikában 130 millió. Ennek a gazdaságilag könnyebb életnek következtében az emberek vidámabbak, bátrabbak voltak és minden ember lényének alapja az optimizmus volt. Minden bajjal szemben a vigasz és a hit a győzelemben. Láttam egy embert totyogni az utcán, aki mindkét szemére vak volt és egyik karja hiányzott, a nyakában egy tábla lógott, amire nagybetűkkel ez volt ráírva: „Lehetne ez még sokkal rosszabbul is”. Beszédbe elegyedtem vele és megkérdeztem, hogy érti ezt a fölírást. Azt mondta:clip_image002 (385x273)„Hajaj uram, képzelje el, hogy néznék ki, ha süket is volnék, vagy egy lábam is hiányoznia”. És én rájöttem, hogy igaza van, mert amíg a magunkfajta ember egész életén át azokon a bajokon búsul, amik érik, ő, az optimista, egész életén át azoknak a bajoknak örül, amik elkerülik. Ez az optimista világnézet segíti át őket az élet nehézségein is és ez teszi őket olyan végtelen könnyelműekké, amilyenek. Ők szentül hiszik, hogy a „Gombház, hej, ha leszakad, egy helyébe száz is akad.” És mivel hiszik, hát rendszerint akad is. A játék az amerikainak vérében van. Én láttam ilyen tipikus amerikai hazárdjátékost, aki mindenbe a világon fogadott. Egyszer autón utaztunk együtt, amikor az eső esett és az ablakokat be kellett csukni. Az esőcseppek vígan peregtek végig az ablakon. A barátom rögtön fogadást ajánlott, hogy melyik esőcsepp ér előbb az ablakráma aljába. Mondhatom, roppant érdekes játék, amelyen mindkét fogadott esőcseppnek mindvégig van esélye. Mikor az egyik csepp már 1—2 centiméternyire van a céltól és a másik még az ablak közepén kacskaringózik, akkor egyszerre csak a hátul kullogó cseppecske beleszalad egy másikba, az egy harmadikba, megdagad és puff, egy csepphosszal előbb gördül a célba, mint a vezető másik. Pasadenában a Hollywood melletti tündérszép városban van egy szálloda, amelynek optimista tulajdonosa kötelezi magát, hogy minden ott lakónak visszafizeti a lakásért és kosztért járó díjat azokon a napokon, amelyeken nem süt ki a nap. De nem lehet mindazt felsorolni, amibe az amerikai fogadni hajlandó. Fogadni, mert a fogadás, az előtte szent. Az lehet, hogy a családja éhezik, az lehet, hogy rajta nincsen ing, de az nem lehet, hogy amerikai az elvesztett fogadást meg ne fizesse, mert mikor az elvesztett fogadást megfizeti, már bízik a legközelebbi fogadásában, amelyet megnyerhet. Egyik legnagyobb amerikai vállalkozó új vállalkozásba akart fogni és arról költségvetést készíttetett magának. A költségvetés kisütötte, hogy a tervezett vállalkozást nem lehet megcsinálni, mert túl nagy rizikóval jár. Mikor a hatalmas nagyvállalat vezetője átnézte ezt a gondosan megszerkesztett költségvetést, azt mondotta, hogy a tervezett vállalkozást megcsinálja, mert a számítások hiányosak, a költségvetésben ugyanis az ő szerencséje nincsen fölvéve, már pedig az ő 30 éves múltjában a szerencse a legaktívabb tétel, amire ő minden vállalkozásában biztosan és eredménnyel számított. Aki a szerencséjében nem hisz, az ki se mozduljon a szobájából. Egész bizonyos, hogy nagyon sok igazság van e mögött az életfelfogás mögött. Hogy mindebbe a sok másféleségbe beleélje magát az ember és hozzáformálódjék, ahhoz nagy energia, frissesség és rugalmasság kell, csak úgy, mint az ottani egyéb életmód és koszt megszokásához. Hogy a hollywoodi mi mindenfélét eszik össze-vissza, ami a mi gyomrunknak idegen, abból csak egy-kettőt akarok itt megemlíteni. Van egy avokádó nevű japánból odatelepített faggyú ízű körteformájú gyümölcs, amit majonézzel öntenek le, mielőtt megeszik. És megeszik. Az ananászt szintén majonézzel öntik le. A világ legremekebb görögdinnyéjét besózzák, bepaprikázzák és beborsozzák. A cukordinnyénél megelégszenek azzal, hogy jó vastagon megszórják paprikával. Van egy italuk, amit úgy hívnak, hogy coca-cola. colalányŐk nagyon szeretik. Engem valami szappanos ízű fejmosó vízre emlékeztet. A candy-jük, vagyis a cukorkájuk, olyan émelyítően édes, mint a szacharin. A rágógumijuk, ami szintén nem európai gyomornak való, és amit egy másfélórai rágcsálás után rendesen az ülés alá ragasztanak, olyan, hogyha véletlenül valaki beleül, vagy belelép, eldobhatja a ruháját, vagy a cipőjét. A mézédes szirupjaik, amikkel a tésztáikat öntik le, a kesernyés olajbogyók, különféle gyökerek, úgyszólván nemzeti eledelek. És mire mindezeket megszokja és megszereti az odacsöppent idegen és megszűnik csodálkozni azon, hogy délben a filmvendéglői asztalnál együtt ebédel Don Juan tarzan és csitaés VIII. Henrik angol király és hogy Tarzan – Johnny Weismüller – és a majom, együtt ülnek a Cadillacben — mondom, — mire mindezeket megszokja, rendszerint észrevétlenül megszokta és megszerette az angol nyelvet is és megindul a bevándorolt idegen amerikai életének a beteljesedése: a siker és a gazdagság felé. De legyen bármilyen sikeres és gazdag is egy felnőtt korában kivándorolt ember élete Amerikában, az itthoni életet el nem felejti soha, mert ha talán sikertelenebb is, szegényebb is volt az, tudja, hogy az mégis csak melegebb és ízesebb.

– Feeling –

Amerikai klasszikusok – 3.rész

Amikor megjelent, az emberek talpa a földbe gyökerezett és a lélegzetük is elállt. Csodás forma… és azok a ventiport szellőzőnyílások a karosszérián, maga a tökély. Igen, a Buick Roadmasterről van szó, 1949-ből. Az alacsony építés akkoriban még nem volt bevett szokás, de ez a kocsi már így készült.  Egy zseni, Harley Earl mesteri alkotása ez a […]

Szerző: Papp Olivér

Publikálás: 2013-12-11.

3. autós 1.

Amikor megjelent, az emberek talpa a földbe gyökerezett és a lélegzetük is elállt. Csodás forma… és azok a ventiport szellőzőnyílások a karosszérián, maga a tökély. Igen, a Buick Roadmasterről van szó, 1949-ből. Az alacsony építés akkoriban még nem volt bevett szokás, de ez a kocsi már így készült. 

3. autós 2.

Egy zseni, Harley Earl mesteri alkotása ez a vonalvezetés, a lapos motorháztetővel és a lecsapott hátsó résszel. Nem is volt véletlen az az évi Buick-eladási szám, mely 400.000 darabot mutatott. Earl és Ned Nickles klasszikust építettek. Az új, Dynaflow váltót kapta a Roadmaster, amely olyan büszkeség volt akkoriban, hogy még a kocsi hátuljára ki is írták. Bár nem volt benne még szervokormány és V8-as motort sem kapott, a külső és a kényelem lenyűgöző volt, és a 150 lóerős soros nyolchengeressel is imádták az emberek. Ennek a motornak volt viszont különlegessége is – hidraulikus szelepemelővel építették, melynek eredményeképp a szelephézagok mindig pontos értéken maradtak, így selymes, rendkívül csendes járásúvá tették az 5200 ccm-es blokkot. 

 

3.autós 3.

A ventiport nyílásokon kívül a nagy kedvenc a hátsó lámpa volt – gyönyörű vonalvezetéssel olvadt a karosszériába. Remekbe szabott a kocsi műszerfala is, melyet “pilótaközpontúnak” neveztek el. A szélvédő ugyan még osztott volt, de már hajlított, ívelt üvegből készült. A Roadmaster elnevezés tökéletes választás volt a Buick-tól ehhez a csodajárgányhoz. A Roadie-t olyanok vásárolták leginkább, akik még a Cadillac-et nem engedhették meg maguknak, de szerették a szépet, a jót és az egyedit.

3.autós 4.

A GM reklámszövegírói azt harsogták ebben az időben, hogy “ha jobb autó épül, akkor azt a Buick építi”. A negyvenkilences Roadmaster a legletisztultabb és legszebb kocsi volt, amit a Buick valaha is készített. Egy maradandó emlék, Buick-módra…

 

Papp Olivér