FIGYELEM!!!

                                        Ez az írás alkalmas a nyugalom megzavarására!                                                                                            

Előző írásomban szó volt a jóról és rosszról, mint duális világunk látszólagos két arcáról. Szerintem viszont alapvetően nincs jó és rossz! Úgy gondolom sokan találkoztak már ezzel a megállapítással. Mégis elég meglepő ez a kijelentés, főleg a mai világunkban, mikor lépten – nyomon csak a „rosszal” találkozunk. Egyébként megpróbálkoztak már azzal, hogy belegondoljanak ebbe a kijelentésbe? Akár igen, akár nem, javaslom, tartsanak most velem, és nézzük meg együtt, hogy mi lehet e kijelentés mögött (szerintem).

Mint írtam a jó és a rossz, alapvetően a különböző események és helyzetek mindenkori megítélésének (ítélkezés) eredménye.  Viszont, ha nem ítélkezünk, és elvesszük az előjelet az események és helyzetek végeredménye elől, akkor nem marad más, mint önmagában a tapasztalás, ami miatt leszülettünk a Földre. A tapasztalás visz előre bennünket fejlődésünk útján. Ez segít a változás megélésében, ez által fejlődik a lelkünk. Merjünk hát tapasztalni, ítélkezés nélkül!

Amit „tudásként” megszerzünk az iskolapadban, vagy bármilyen más forrásból, de nem próbáljuk ki, nem éljük meg, azaz nem tapasztaljuk meg, hogy miként működik az a dolog a saját világunkban, az soha nem lesz a mi tudásunk. Az mindig a másik ember tudása marad, ahogy ő látja a világot azzal az eseménnyel, helyzettel kapcsolatban. Számunkra akkor érlelődik tudássá a másik ember által átélt tapasztalás, ha mi magunk is meg merjük tapasztalni azokat az eseményeket, helyzeteket, amiről ő beszél. Addig csak a képzeletünkben, vagy szavakban „éljük meg” az eseményeket, és a konkrét tapasztalás hiányában félelmeink azok, amik alapján kialakítjuk véleményünket és viselkedésünket. Ha azonban merjük megtapasztalni a dolgokat – azaz cselekszünk – akkor a tapasztalás révén valós tudásra teszünk szert. Tehát mindenki számára az egyéni tapasztalás adja meg az igazi tudás alapját. Azonban, ha nem merünk tapasztalni, és félelmeink irányítják életünket, akkor lelkünk megreked egy szinten, és el kezd sorvadni, aminek minden esetben valamilyen betegség a végeredménye.

Amikor viszont már merünk tapasztalni, mindenképpen beszéljünk a tapasztalatainkról, és osszuk meg másokkal, mert így gazdagíthatjuk a világot. De vigyázzunk, mindig csak annyit mondjunk, amennyi a valós tapasztalatunk, mert akkor szavainknak tartalma, és súlya lesz. Míg ha csak mások tapasztalatait szajkózzuk, hiteltelenek leszünk, mert nincs meg mögötte a tapasztalás adta tudás és magabiztosság. Ha mások tapasztalatai által formálunk véleményt becsapjuk magunkat (és másokat is) és tovább erősítjük félelmeinket. Ha viszont saját tapasztalatainkat mondjuk el, akkor szavaink el kezdik vonzani az embereket; de nemcsak egyszerűen vonzzák, hanem hatással is lesznek rájuk. Amikor saját tapasztalatainkról beszélünk, akkor szavaink olyan mélyről fakadnak, és olyan igazságokat hordoznak magukban, hogy akik készek meghallani őket, átalakulnak általuk. És mindannyiszor, amikor saját tapasztalatainkat osztjuk meg másokkal, akkor azok a szavak lélegeznek, élni fognak. Mi több, élő szívként fognak dobogni az emberekben, és Isteni igeként hatva, az emberi lelkek el kezdenek újra élni.

Tehát merjünk cselekedni, mert a cselekvés a valós tudás alapja. Engedjük tapasztalni önmagunkat, s a tudást osszuk meg másokkal, hogy lelkünk felszabadulhasson.  

Landgraf Arnold

„Soha ne helyettesítsd a tudást hittel, mert ha hiszel, akkor soha nem fogsz tudni. Ha pedig tudsz valamit, egyszerűen értelmetlen hinni benne. Ha valamiben hiszel, az annak a jele, hogy nem tudod.”  (OSHO)