Egy decemberi este elindultunk a két kislányommal hazafelé a szakadó hóban, egy olyan nap után, mint oly sokszor akkoriban, teli küszködéssel, harccal a faggyal szemben és – ki-ki a maga módján- szívünkben apró félelmekkel. Vacogva fogtuk egymás kezét és énekeltünk. Húztuk magunk után az ajándékoktól duzzadó szemeteszsákot, mert abba pakoltam a lányoknak szánt meglepetéseket. Akárhogy is volt, mindig kínosan ügyeltem arra, hogy a gyermekeim ne érezzék a saját kis “szánalmas nyomorunkat”, ami így utólag nézve, persze nem volt olyan borzalmas, de akkortájt sokszor elviselhetetlennek tűnt. Timi lányom, hogy oldja a feszültséget, egy sajátos kis dalt rögtönzött és az álmos kishúgát is jókedvre derítve rákezdett: “Nem bírom a, nem bíromacsomagot, nem bírom a, roma, roma, roma, romacsomagot”…és ez így ment egészen hazáig. Kínomban én is dalolni kezdtem, és végül kacagásba torkollott a szomorúság. Otthon aztán a kihűlt házikó várt bennünket, de hazatérve, magamhoz öleltem a két kis apróságot és gyertyát gyújtva éreztem, hogy a szívem csordultig megtelik szeretettel. Ahogy ráeszméltem, hogy elfagyott a víz a csapban és mínuszt jelzett odabent a hőmérő higanyszála, megpróbálkoztam a lehetetlennel és elkezdtem életet lehelni a kis vaskályhába. Timikém segített a begyújtásban, pedig akkor még kicsi volt ő ehhez a feladathoz. – nem neki kellett volna – Túl a bosszankodáson és amikor már melegedni kezdett a kis otthonunk, rájöttem minden a legnagyobb rendben van, már ami a körülményekhez képest az állapotot illeti. Cinkosan összenéztünk mi a hármas szupercsapat és úgy döntöttem, miért ne lehetne idén előbb karácsony, mint máskor. Így aztán előrehoztuk a karácsonyestét. Feldíszítettük a mi kis ágrólszakadt karácsonyfánkat, amit szintén izgalmas módon vonszoltunk haza a hóban. – valakinek leégett a faluban a fenyőfája, de a teteje csodák csodájára túlélte a tüzet, így aztán hozzánk kerülhetett. – Az ajándékokat szépen sorban kikészítettem és valami gyors rögtönzött vacsora után, átadtam a gyermekeimnek. A lányok nem tudták mire vélni az előrehozott ünnepet, ám hamar átadták magukat a spontanitás örömének. Hirtelen felindulásból tettem mindezt, ám csupaszívből. A párás ablakra szívecskéket és angyalokat leheltünk, és orrunkat az üvegre tapasztva lestük a szakadó hóesést. Boldogok voltunk, csak úgy! Azóta sok-sok év eltelt, ám erre a rendhagyó különös karácsonyra míg élünk, mindhárman emlékezni fogunk. Mert sokszor a jó dolgok, csak úgy megtörténnek velünk, és bizony van amihez át kell élnünk teljes szívből a szegénységet, a szomorúságot és a nélkülözést, hogy utána sokkal inkább megélhessük az örömöt és a boldogságot. Látni akkor a ragyogó arcocskákat a kályha éledő melegénél, nagyobb ajándék volt nekem, mint bármi a világon!

Frenyó Krisztina