Mindig is szerettem a vizet, rajongtam a folyókért, így nem is volt kérdés, hogy a Kismaroson töltött  hosszú évek után az utam, egy újabb vízparti település felé veszi az irányt.

A lányaink már kirepültek a családi fészekből, így az sem volt gond, hogy egy kicsit távolabbra kerülünk a zajos fővárostól. Na de valóban mi is a távolság? Minden csakis attól függ, honnan nézzük.

Amikor Párommal átléptük a Szentendrei – sziget ,,homokos küszöbét”, még tél volt és épp csak a hó nem esett. Hosszasan bámultuk a hajókat, a kompot, ahogy egymás után teszi meg az utat a két part között, és bár a Kedvesem Pilisi legény lévén jobban vágyódott a szemközti oldalra, bevallom számomra, szerelem volt első látásra.

Miután bejártuk Horányt és nem találtunk a pénztárcánkhoz és egyben elképzelésünkhöz is fogható házikót, véletlenül áttévedtünk Surányba, ahol aztán rátaláltunk az új otthonunkra.

Május óta élünk itt a szigeten, és nincs olyan nap, hogy ne lennék hálás a sorsnak, a Jó Istennek,  – vagy hívjuk aminek szeretnénk – hogy ide rendelt bennünket, erre terelgette az utunkat. A mi kis kertünkben reggeltől estig ragyog a nap, és aranyló sugarai kedvesen cirógatják a kósza szellő fútta vadvirágokat. Szelíd méhek szálldogálnak a gyönyörűen nyíló Hibiszkusz kelyhekre,

majd később estefelé a csíkos hátú Kálló cserebogarak veszik át az irányítást a tücsök-karmesterrel egyetemben. Ékes tollú Mátyásmadarak, Búbos bankák és kopácsoló harkályok zsivajára ébredünk, és a fűben motoszkáló süncsaládok, faágon huhogó éjjeli baglyok altatójára hajtjuk le a fejünket.

Amikor megkérdezik tőlem, hogy – és megszoktad már a szigeti életet? – csak annyit tudok mondani, nem tudok vele betelni, valahogy van egy varázsa az itt létnek, és igen lehet, hogy télen egy kicsit más lesz, de nem hiszem, hogy Robinson módjára, elszigetelten fogunk tengődni, csak azért mert egy szigeten élünk. A párom mindig azt mondja, olyan mintha folyamatosan nyaralnánk és jó lenne végre megérkezni, mert még mindig nem sikerült felfogni, hogy ez itt az a hely, ahol a mindennapjainkat éljük. Na persze általában elkerülhetetlen a sok pozitív pólus mellett a negatív oldal is, bár én a hátrányként emlegetett dolgokat sem negatívan élem meg. Mondok egy példát.

Bosszankodhatunk a homoktenger miatt, de kérem szépen ez itt egy sziget, milyen legyen, ha nem homokos? Mi lesz majd télen, nem fogtok megfagyni, lesznek takarítva az utak, járni fog a komp? Ilyen és e fajta kérdéshalmazokra meg csak annyit mondanék, hogy nem mi vagyunk egyedül, akik itt élnek a szigeten, valamint az igen sokat megélt öregek elmondása alapján, a komp csak valóban kritikus esetekben pihen és ilyenre az elmúlt évek alatt nem sokszor volt példa. Egyszóval, én nem félek, sőt izgatottan várom az őszi-téli időszakot is, bár egyelőre szívből örülök a nyárnak és annak, hogy minden szépségét itt a szigeten élhetem meg.  

Újságíróként és a kultúra iránt megszállottan érdeklődő és elkötelezett emberként külön örülök

annak a rengeteg impulzusnak, pozitív ingernek, ami nap, mint nap megérinti a lelkemet. Az

aranysárga hívogató napraforgók, a tűzpiros pipacsmezők, a rendre sorakozó búzakévék látványa alázatos hálaadásra és elcsendesedésre int, mert úgy gondolom, körülöttünk hever a világ összes csodája, nem kell ahhoz messze menni, hogy megtaláljuk őket, egyszerűen csak körbe kell nézni és lenyúlni értük a lábunk elé.

Már az ideköltözésünk első napján szóba elegyedtem egy kedves úriemberrel, – ő a helyi könyvtáros – a szokásos szombati lottószelvény kitöltése közben. Jót beszélgettünk és hamar kiderült számomra, hogy ismét pezseg a kultúra és a művészet körülöttem, szóval nem kell félnem, hogy ingerszegény közegbe kerültem, sőt…

A Feeling Magazin főszerkesztőjeként élem a mindennapjaimat és különleges, érdekes emberekkel

készítek interjúkat a lapban. A Magazin létrehozásával elsődleges célom az volt, hogy a politikát, hovatartozást és egyéb diszkriminációs területeket kikerülve, csakis az emberi értékekre, a mély mondanivalójú témákra hagyatkozva épüljön az oldal. Hála Istennek mára már sok külsős közreműködő szerzőnk, követőnk, és lelkes olvasónk van. Mi nem kereskedelmi és nem is egy bulvár magazin vagyunk, az írásainkkal egy olyan űrt próbálunk betölteni, amelyre meglátásunk szerint egyre nagyobb igény van. Az emberekhez szólunk, megérintjük a lelküket, azokról írunk, akik akár civilként, akár ismert személyiségként, életükkel, munkásságukkal valamelyest értéket képviselnek.

Személy szerint hálásan köszönöm a lehetőséget, hogy bemutatkozhatom a Kisbíróban

– Pócsmegyer havonta megjelenő közéleti újsága – és, hogy csupa pozitív hozzáállású és kedves emberrel találkoztam eddigi utam során.

Örömmel tekintek a jövő felé és élvezem a csodálatos jelent itt Pócsmegyer-Surányban, a mi kis szigetünkön.