Amióta csak emlékszem, nagyon szeretem a verseket, lebilincselnek, megindítanak bennem valamit, könnyekre s’ olykor mosolyra fakasztanak. Vannak versek, amelyekből egy-egy foszlány egy régi képeslap legalján virult, így került hozzám. Egyik legkedvesebbet, a barátnőmtől kaptam, mikor majd megölt a bánat egy szívszaggató szakítás után. Akkoriban minden szakításba belehaltunk. Ez, egy hosszú sor volt Kassák lajos egy gyönyörű verséből, amely azóta is itt él bennem. ” Aki elment az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen éreztem, aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.” Aztán megkerestem a teljes verset. Lenyűgözött minden sora. Akárcsak Kassák többi gondolata is. Most ezt a “Távoli üdvözletet” osztom meg veletek heti vers gyanánt, mert méltán érdemesnek tartom erre a címre. Szívből remélem, hogy benneteket is elgondolkodtatásra, reményre késztetnek e dallamos, sokatmondó sorok, ebben az egyre fagyosabb lélegzetű világban.
Aki elment az elment, mondták gyerekkoromban az öregek.
S ez nem egészen igy van.
Láttam, hogy asszonyok keltek utra a hajnalban, vasalt, széles
szoknyákban, magassarku, bársonyfekete cipőkben
és néhány férfi is átlépte küszöbünket, valamennyien ébren
voltunk, a bucsuzó még egyszer felénkfordult,
szeliden intett s hátán a batyuval elindult a nap felé,
ami a határszéli fák koronájában üldögélt.
Aki elment az elment, mondta az anyám, sohse keseregjetek
a kósza lélek után. Aki elment az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen éreztem, aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.
Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg szalmaszéken
és a szék itt maradt. Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a levesét
és a tányér itt maradt. Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt, pipázott,
köhögésével fölébresztette az alvó kutyát, kiköpött a földre,
ekkor hangyák jöttek elő valahonnan
és az eresz itt maradt, az álmos kutya s a falánk hangyák is
ittmaradtak.
A bucsuzó menyecske ránevetett az apámra:
és az apám itt maradt.
A bucsuzó legény ránevetett az anyámra:
és az anyám itt maradt.
Aki szeretett engem az megcirógatta az arcom:
és én itt maradtam.
Aki elment az elment, mondták gyerekkoromban az öregek.
S ez egyáltalában nem igy van.
Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán a faképnél
hagyni.
Ugy állok itt, mint akinek senkije nincsen
és van egy kosaram, amiben mindenki benne van.
Kassák Lajos: Távoli üdvözlet / Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám
A vers, az eredeti formájában lett leközölve, nem nyúltam bele az ékezetekbe, stilisztikába, hiszen ez így hiteles. Fogadjátok szeretettel! Olvassatok minél többet , keresgéljetek a versek csodás világában és válasszátok ki a legcsodálatosabbat magatoknak, amelyik így, a saját versetekké válik majd. Legyen gyönyörű hetünk, együtt veletek, kedves olvasóim!
