Nyári éjszaka van … Egy óra negyven perc. Hűvös, már-már hideg szellő fújdogál, ennek megfelelően össze-össze rezzenek. Sétálok egy kis állomáson a Balaton déli partján. Csak néhány perc nyugalomért és magányért jöttem ki ide ilyen későn, amit részben sikerült is megkapnom, de nem volt teljes, mert az éjszakai óra ellenére elég nagy forgalom volt az állomás mellett fekvő főútvonalon.

Csak a szokásos hétköznap éjjel: kamionok sora és néhány éjszakai utazást kedvelő ember autózik ilyen tájt … A peronról a főút mindkét irányába jól el lehet látni s az el-elnyúló fények könnyen elragadják az éjszaka sétálók fantáziáját. Velem sem történt ez másként …
Röpke két-három perc múltán eszméltem gondolataim fodrai közül. Magamban állok egy nyári éjjelen egy távolba vesző sínpár társaságában és sehol egy lélek. A főút forgalma megszűnt. Hiába is néztem mindkét irányba: Mozgó járművet nem tudtam felfedezni. Pedig mindkét irányba legalább három kilométer a látótávolság, de csak a tompán villogó vasúti átkelőhely fénysorompóját látom. A szél is nagyon furcsa lett … Nem érzem a bőrömön a hűs fuvallatokat, de a hangját a fák tetején jól hallom. A szél haragos zúgásán, és a trafóház monoton zümmögésén kívül semmi sem töri meg az éjszaka csendjét… Sem kutyák, sem hangosan beszélgető németek, sem ordibáló részegek, sem más civilizációra utaló zörej. Sehol senki. A Hold óriási – majdnem teli – tányérja egy magas fenyő felső ágára ülve, mint új dolgokkal ismerkedő kölykeit figyelő anyafarkas, rajtam tartja tekintetét. Fehér fénye óvó szeretetet sugároz, s örömmel fogadom …
Körbepillantok. Újra s újra, a csodálattól szóhoz sem jutva. Agyam egén villám-gyorsaságú fehér gondolat-villám húz végig: “Minden megállt körülöttem!”. Tétován lépek előre néhányat, mint a kissrác a szomszédból, aki nemrég tanult meg járni és még kissé bizonytalanok a léptei. Akárcsak neki szokott, a legtöbb nekem is puhán csattant a meztelen talpam alatt a peronon. “Biztos, hogy megállt az élet.” – Villant fel újra. Megint körbenézek: “Ez oly hihetetlen!”. Rápillantok az órámra … Fekete fehér számlapján a számok valósággal vakítottak a Hold erőteljes fényében, s megdöbbentett amit láttam … de nem csalódtam …
A másodpercmutató magabiztosan pihent a negyvenötöt jelző rovátkán. Hasonlóra számítottam s mégis sokkolóan hatott az igazság. Nem tudtam levenni a szemem az óráról. Nem számoltam, de legalább négy-öt másodperc eltelhetett azóta, hogy néztem az órámat. Félelmetes és gyönyörű volt egyszerre egy körülbelül öt perc “mozdulatlanság” …

Abban a pillanatban, amikor megmozdult szeretett órámon a másodpercmutató s nehézkesen a negyvenhatra váltott, feltűnt a távolban egy világító figyelő szempár, mely nem más, mint az első közeledő jármű. Ugyanekkor, egy kutya kezdett el ugatni a közelben, jelezvén a csoda véget ért. S a szél is újra megsimogatta hűs kezével a tarkóm.

Az első és egyetlen szó, ami ekkor eszembe jutott: “Köszönöm !”…

Solymosi Zoltán