Kedves Olvasóim!

Egy kis ideje már nem írok nektek levelet, ám most újra visszatérek a régi szokásomhoz, és ezentúl, hétről hétre megleplek benneteket a soraimmal. Azért is, mert hiányoztok, és azért is mert hiányzik a mondanivaló, az útravaló, amit én is úgy kapok, és legyen az egy érzés, egy dallam, ami elindít az üzenet útjain, mindenképpen át szeretném nektek nyújtani.

Hogy van az, hogy gyermekkorunkban olyan könnyedén ugrándozunk, szinte szárnyra kapva suhanunk át a világon és annyira, de annyira egyszerűnek tűnik minden? Emlékeztek arra a kisgyerekre, aki egy tölcsér fagyitól, vagy egy vasárnapi lubickolástól a mennyországba érezte magát, és ha netán az apukája odaült az ágya szélére mesét olvasni, madarat lehetett volna vele fogatni? Hol van ez az aprócska kisember? Hová tűnt? Miért nem szárnyalunk, hogy hogy nem táncolunk önfeledten és ugrálunk páros lábbal a lépcsőkön a város színes forgatagában? Valóban meghalt volna az az aprócska lény bennünk, és valóba ennyire fojtogat az életünk?

Minap egy szép dallamcsokrot hallgatva, könnyek szöktek a szemembe, és nem csupán a meghatottságtól. Talán azért is, mert a hétköznapok sokszor süketté tesznek és nem tűnik fel a kiabáló fájdalom, ám ilyenkor ha megnyitja valami  azt a szívkaput, akkor nincs menekvés, elementáris erővel tör rám az emlékezés. Eszembe jutnak a megfáradt gyönyörű emlékek, a fiatalság édes ízét érzem az ajkaimon, ilyenkor a harmatos kamaszkor cukor-illata száll a levegőben és igen, sajnálom magam. Sajnálom a tovatűnt gyermekkort, – akármilyen is volt – és a legjobban az bánt, hogy megengedtem magamnak, hogy szép lassan körbefonjanak a láncok, és beletörődve újabb bilincseket kattintgatok magamra, pedig csak egyetlen egy mozdulat, egy aprócska elhatározás és kinyithatom a lakatot, hiszen nálam van a kulcs, mindennek a kulcsa.

Nem is értem, hogy mi emberek miért bonyolítjuk a mindennapjainkat, amikor olyan egyszerűen élhetnénk, sokszor a sok agyalgatás helyett, csupáncsak döntenünk kellene, latolgatás, filozofálás nélkül. És, hogy miért nem megy ez olyan könnyen, mint a karikacsapás? – Itt jönnek képbe, a gyerekkori ideológiák, a belénk rögzült nevelési és hozott sztereotípiák, a szokásaink, és a mindennél erősebb félelmeink. –

Szurok Tibor fotója

Na nekem ebből lett elegem, újra szabad akarok lenni és kidobom egy zsákba a félelmeimet, ezt a zsákot egy olyan mély szakadékba hajítom, ahová nem tudok utána menni, mert ez a lényeg: végleg el kell őket engedni. Amilyen messzire csak tudjuk, hajítsuk el őket, legjobb, ha minden sérelmünket, kővé keményült könnyeinkkel együtt kiírjuk egy papírra – vegyünk elő nyugodtan egy A-4-es lapot -és elégetjük forró tűzben, majd lehúzzuk azon a bizonyos helyen, hogy még véletlenül se maradjon utánuk por, sem hamu. Kezdetnek ez elég lehet. Ki tart velem?

Kezdjük a hetet, az elengedés és a megengedés feelingjével, mosolyogva, együtt veletek!

Frenyó Krisztina