Hazafelé az időben címkéhez tartozó bejegyzések

Hazafelé az időben / második rész

Lassan lemegy a nap. a piros függönyön átszűrődik az utca vibráló fénye és valahogy most megvigasztal a zaj, túl nagy a csend idebent. 1989-et írunk. Míg a kicsi alszik, tovább nézem a kinti életet.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2016-12-19.

babaangyalka
Egy újabb tél, egy újabb Advent és én ennek annyira örültem újra. Valahogy újból felerősödik a remény a szívekben és a rég elfelejtett érzések friss erővel törnek elő, a szándékosan szinte láthatatlanná rejtett sarkokból. Nincs az az emlék, ami ne törne ránk, ha valami előhívja onnan belülről… Azon a karácsony előtti héten már anya voltam, bár még gyönge gyerektestben. Ugyanúgy vágytam a régi karácsonyokra, a szülők és testvérek ölelte koszorúban. Vágytam a pulykára, a húsleves illatra és a csomagolópapírok csilingelő csörgésére. Hol marad? Odahaza már nem úgy ünnepelnek és nagymamáék messze vannak, betegek és öregek, minden megváltozott. Fiatal feleség vagyok, épp csak próbálgatom magamévá tenni az anyai érzéseket, de a túl korán érkezett felelősségben hiányzik az otthon melege, az a fajta biztonság, amit már nem érzek onnan, kevés volt a karácsony. Túl kevés…

kanape-adventIfjú feleségként kislakásunkba aprócska fát veszek, és díszitgetem az otthonunkat, legyen már valami hangulat, különben is, mindig úgy szerettem a gyertyákat és hosszasan nézni a lángjukat, belebámulni a tovatűnő időbe, elmerengni és ottmaradni, ha lehet örökre…Ábrándozásomból a tűzhelyen felejtett tejforraló éles fütyülése ébreszt, így összekapargatva magamban minden erőmorzsát, tovább teszem a dolgom, s közben beszaladok a rácsos-ágyban szuszogó kis csöppséghez és elénekelek neki egy karácsonyi dalt. Rám mosolyog. 🙂 Függönyt mosok, ablakot pucolok, kis-ruhát varrok a csöppnek és magamnak is egy nagyobbat. sikálom a padlót, és azt gondolom, akkor van csak rendben, ha én csinálok mindent. Tökéletesre törekszem magam, a férjemnek vacsorát főzök, hallgatom az ünnepeket ígérő dallamokat és amikor mindenre ráunok, karomban a kicsivel átszaladok a szomszédhoz. Ott olyan jó. Finom a kávé és harapni lehet a szeretetet.

retro-konyha

Vajon mit csinálhat most nagyapa? – Elképzelem ahogyan a Babettájával robog a kisváros hangulatos utcáin, és megemelve kalapjukat, “előre köszönnek neki a járókelők: Tiszteletem Tanár Úr”. Hát az én szépen ráncolódott arcú, gyönyörű lelkű, kedves – jóságos nagymamám? Biztosan a kályha melegénél írja az újabb verseskötetét, és érzem, hogy hamarosan érkezik egy levél tőle, karácsonyra. Kedvenc nagybácsikám, meglátogat e az idei ünnepen? Ő, valahogy mindig feldob, megnevettet, és még a legfeszültebb pillanatban is bedob valami tréfás szólamot, amitől egyből jobb kedvre derül az ember lánya. Odakint esik a hó, homlokom a fagyos ablaküvegre tapasztom, most jólesik a hideg. Látom, amint egyszerre fehérbe öltöznek a panelrengeteg egyforma kockaházai és azt is, ahogyan a fáradt arcú szürke kabátos emberek hazafelé sétálnak nehéz csomagjaikkal a kezükben. Cipelik magukkal a terheket, az elvárásokat. De hol marad a szeretet? Az igazi! Szomorú vagyok, amúgy minden rendben idebent a szobában, és bennem? Itt legbelül, innen valami hiányzik…

ujpanel-karacsony-cikkhez

Miért fáj már megint a szívem? Miért kell mindig a szomorú dolgokra gondolni? A jó meleg lakásban szuszog a kicsi, egy hét és itt a karácsony, a tűzhelyen rotyog a leves, minden megvan, ami kell, csak talán kicsit korán érkezett. Még maradtam volna gyerek…Még mennék a nagyiékhoz vidékre, még izgatottan várnám a Szentestét, ahogy apa elrejti a fa alá a dobozokat, ahogy meggyullad az első aprócska gyertyaláng a karácsonyfa felsőbb ágán és ahogyan az angyal tündököl a csúcson. És akkoriban még az amúgy unalmasnak tűnő templomi misék is új értelmet kaptak. Karácsony estéjén minden gyémántfényben ragyogott. Még a legszegényebb tányérokban is megcsillámlott valami azokon a  ráncossá főtt csirkelábakon. Édesebbé vált a szájakban a falat, és a közért előtt kuporgó öregember is mintha elmosolyodott volna…Miért nem hív fel az anyukám? Egyáltalán nem nőttem még fel, csak a ruhám lett nagyobb. Különben sem létezik az a kor, amikor már nem kell, hogy szeressenek bennünket, talán csak a szívünk keményszik meg az idővel.

szivgolyo

Lassan lemegy a nap. a piros függönyön átszűrődik az utca vibráló fénye és valahogy most megvigasztal a zaj, túl nagy a csend idebent.  1989-et írunk. Míg a kicsi alszik, tovább nézem a kinti életet. Taxik sorakoznak utasokra várva a közeli állomáson, a busz is most áll be a megállóba nyikorogva. Sokan érkeznek ilyentájt haza. Egyre villannak fel a karácsonyi fények, amott egy fenyőfa, emitt egy hóember, és a cukrászda kirakatában egy  cukortélapó öleli magához a hófehér mandula tortát. Körülötte apró marcipán manók ugrálnak a forgó tálcán. Mindig megcsodálom.

kekhaz-teliAz élettől hangos forgatagban apró sakkbábukként járkálnak az emberek odalent az utcán, és a vaskos csizmatalpakra rátapad a frissen lehullott hó. Talán ma este  mindenki álmodik majd egy kicsi boldogságot, és elhalkul a fejemben is a sok jajongó gondolat. Behunyom a szemem, magam elé álmodom a régi karácsonyokat, a plafonig érő fenyőfát, a vattaruhás aranyangyalokat és nagymamát, ahogyan  göcsörtös kis ujjaival végigsimítja még az utolsó  ráncokat is a papíron, mielőtt feladná a levelet, amit nekem írt szeretettel. Karácsonyra…

Frenyó Krisztina

folytatjuk…

Hazafelé az időben / első rész

Fagyosra csípte a hideg az arcunkat, de mi egy cseppet sem bántuk, hiszen kedvünkre ugrálhattunk a hóban és a szánkó talpa szikrázó vonalakat karcolt alattunk, amerre haladtunk.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2016-12-01.

ablakban-jo

Emlékszem, azon a télen szorosan odatapadtam az ablakhoz, orromat az üveghez nyomva kis leheletkarikákat rajzoltam órákon át. Elvoltam, csak úgy voltam. Néztem, ahogy esik odakint. Nagy hó volt, tudjátok afféle porcukortakarós, pihe-puha, mégis olyan, amely alatt ropogósan nyikorog a csizma. Kíváncsian lestem, hátha megpillantok egy őzet, vagy egy kis nyulat iszkolni a fák között, ám mindhiába, csend volt. Akkoriban nem szerettem a csendet. Az volt a jó, amikor megtelt a ház, jöttek nagyapáék és sürgött – forgott a család, szerettem ahogy a fazékban rotyog a leves, a tepsiben kacsa sül és  a hókiflik is szépen sorakoznak a tálcán. Apám méltóságteljesen foglalt helyet a karosszékében és kérte a jól megérdemelt kávéját. Kardamom és szegfűszeg illat szállt a levegőben…

ronkhaz-gyertyas-karacsonyi

Emlékezem, visszatekintek….. mert olyan jó tűnődni, pedig már hosszú évek teltek el azóta, olyan öreg lett a lét, mint az országút, tán még öregebb is. Most is az ablakhoz tapasztom az orrom, ha épp úgy tartja kedvem és előidézem a régi karácsonyokat. ” Vaskos, kövérré duzzadt hópelyhek hullottak mindenütt körös körül az égből és én ezt a ruháját annyira szerettem a télnek. Amikor beköszöntött az Advent, alig vártam, hogy meggyújthassuk az első gyertyát és énekelhessünk együtt a többiekkel.

fahejkoszoru

Tudtam, hogy megjönnek nemsokára nagyapáék és majd csilingelő dallamok csendülnek fel a lemezjátszó korongján. Hangos volt a város, zsibogott, kacagott a zajtól, ám én mégis jobban szerettem a vidék muzsikáját, az valahogy olyan emberibbnek tűnt. Megérkeztek az első csomagok a falusi rokonoktól és a papírdobozokban gondosan eltett sajtos rudak és linzerek is felkerültek a kamrapolcra az almák közé. Micsoda illat szállt délidőben a konyha felől, amikor hazajöttünk az iskolából.

havasarc

Kedvenc napom a kedd volt, ilyenkor Édesanyám és a nagyi rendre palacsintát sütött. Imádtam! Apa dolgozott, sokat, utazott és amikor hazajött a messzi tájakról, fáradtan, ám kedves mosollyal az arcán mindig elmondott egy mesét még elalvás előtt, rendszerint a távoli Keletről, és annak minden izgalmáról. Vártam az ilyen estéket, tudtam, hogy újra együtt leszünk, összekuckózunk és nem bánthat senki minket. Azt is szerettem, ahogyan előkerül az öreg tölgyfa komódból a sós – mogyoró, kesudió és valami finom csokoládé is, aztán apa meggyújt egy füstölőpálcikát, és mi a kellemesen fanyar illatba burkolózva, később elalszunk. A reggelek is békésebbek voltak az évnek ebben a szakaszában, mintha kicsit minden egyszerre lassult volna le és gyorsult volna fel. Fagyosra csípte a hideg az arcunkat, de mi egy cseppet sem bántuk, hiszen kedvünkre ugrálhattunk a  hóban és a szánkó talpa szikrázó vonalakat karcolt alattunk, amerre haladtunk. Angyalkát is rajzolhattunk, de csak ha a hóbiztos overall és a meleg sapka, kesztyű rajtunk volt.

hoangyalgyerekek

Frenyó Krisztina

folytatjuk…