Egyszerű kávéillat. Minden reggel ugyanaz, felhőként száll felém a konyha ajtaja felől és
jólesően nyújtózom, ameddig elérem. Karcsú csészében jön, a tetején fehér habcsodával édesen, melegen, illatosan. Kedvenc kávém, a hajnali vagy reggeli szertartás elengedhetetlen, a nappalt elindító első lépés. Nem tudok a reggeli kávé nélkül magamhoz térni, ez a kis szertartás lényem része, minden perce a megszokottság és a biztonság egy-egy megnyilvánulása.

Emlékszem, életemben soha nem maradt ki egyetlen reggel sem, minden napom így indult. Álmos nyújtózkodás, illatfelhő, hosszúra nyújtott élvezetes pillanatok, amikor a cigaretta füstje elkeveredett a brazil karnevált idéző pára mámorával. Keverednek előttem a reggelek képei, életem epizódjai, a fiatalság felhőtlen és gondtalan évei. Édesanyám kezében a kis tálca, rajta a törött fülű csupor, amiről nem mondtam le soha, kidobni nem engedtem, hozzám tartozott. Később a nászajándékba kapott kicsinyke csészécskéket lecseréltük a porcelán bögrékre, amelyekbe több fért. Meleg tejjel töltöttük fel a fekete méregerős italt és a reggelek szertartása megnyúlt a gyermekek kis kezének teát kavargató idejével.
Az évek teltek és az idő vasfoga beleette magát idegeinkbe és zsigereinkbe, de a szertartás megmaradt.

Nyaraink melegek voltak és a telek havas reggellel köszöntöttek, az őszi faleveleket mindig egyformán hordták a szelek. Csészék változtak, helyszínek, és az életem. De a kávé illata mindig azonos volt.
Méltóságteljes kínai porcelánban érkezett vagy papírpohárban, tejjel vagy tejszínnel, habbal, vagy jegeskávé módjára vaníliafagylalttal, mindegy volt, az illat feledhetetlenül egyforma.

Emlékszem a Fekete-tenger partján ültem, előttem a zúgó, morajló víz és a sziklákra csapódó tajtékos, habos hullámok. Fenséges látvány, a vörösen izzó nap akkor búcsúzott és elmerültem a percek csodájában. Álmodozásomból egy fehér inges fiú ébresztett.
Tálcán hozta a partra a szálloda figyelmességét, a kakaóporral megszórt fenséges kávét. Ízét még most is érzem, az emlék feledhetetlen, a perc örök. Kutatok a múltban és a különböző aromák között.

A Duna-parti kávézó tarka ernyői alatt üldögéltünk barátnőimmel és édes semmiségekről csevegtünk, amikor napbarnított fiú ült mellénk.
Halványkék ingében vakító mosolyával Ő volt maga a Nyár. Ma már ősz úriemberként sétál egyikünk oldalán.
De a gőzölgő, tejszínnel dúsított forró kávé, a fahéj illata itt van, előttem, és visszahozza azt az esti ragyogást.
Keresem a legszebbet, a legkedvesebbet.
Most, hogy látom a rengeteg csészét és bögrécskét, a lenyugvó nap sugarát, a tengerpart szikláit, és a pesti délutánt, a hétköznapi reggeleket, mintha kényszerítene valami. Válassz egyet, a legkedvesebbet.

És a gondolat megfogant. Életem éveiből kiválasztom azt a nyarat. Azt a várost. Azt az utat. Azt a kávét, és azt az illatot. A Nescafét, amelyet hosszú szárú kanállal kotortam ki az üveg aljáról, meleg vizet öntve rá, kevés tejszínnel és sok cukorral. Csészénk nem volt… és az autópálya volt asztalunk.

Kuthy Zsuzsanna