“Egy igazi, nagy képnek azt kell kifejeznie, amit az ember mélyen, legbelül érez arról, amit le akar fényképezni, hogy e módon igazán kifejezhesse azt, amit az életről érez.” Ansel Adams
Egy lány, akit mindenképpen meg kell ismernetek. Egy Édesanya, aki egyedül neveli gyermekeit, reggel rohan az oviba, majd fotózni siet, ha kell, beül az iskolapadba, és újra a kicsikért szalad. Egy Nő, aki mindeközben mégis olyan dolgokat lát meg, amelyek varázslattá válnak a szemei tükrében. Egy Ember, aki elindul fényképezőgépével és csodaszép fotókat készít, babákról, párokról és miegymásról. Popelka Erzsóval az Elizabeth Photo, megnyerő személyiségű fotósával beszélgettünk.
Erzsóval, még nyáron találkoztunk egy kellemes Duna-parti étterem hűs teraszán, ahol meghitt órákat töltöttünk együtt, jókat kávéztunk, beszélgettünk és megtudtunk miegymást a fotózásról, munkáról, családról és az Elizabeth Photo dolgos mindennapjairól. Később, a nagyszerű fotóssal és három gyönyörű modellel karöltve egy izgalmas fotózáson is részt vettünk. Az interjú végén, nászajándékként, jómagam is egy meglepetés fotózásban részesülhettem. Popelka Erzsó történetén keresztül, ti is beleláthattok egy nem mindennapi életútba.
F. K: Gyönyörű képeid lenyűgöztek már elsőre, így amikor találkoztunk, nem volt meglepő, hogy a sokat mondó fényképek mögött egy nagyon különleges ember lakozik. Erzsó, egy érzékeny lelkületű és a hivatásaként megélt munkájáért mindenre elszánt nőt ismertem meg benned. Csodálatos jegyes, majd esküvői albumok, várandós képsorozatok és törékeny meghatottságot tükröző újszülött-fotók váltják egymást az oldaladon. Mesélnél nekünk erről a szerelemről, mert ez szerelem, igaz?
P. E: Tipikus szöveg, elég közhelyesnek hangzik, ám akkor is így van, mindig is szerettem fotózni, és ez a hosszú évek alatt meg is maradt egyfajta hobbiként. Érdekes, soha nem munkaként tekintettem a fotózásra, hiszen a munka számomra olyan “muszájból tenni valamit” dolog volt. A fordulópont akkor következett be az életemben, amikor megszülettek a kisfiaim, és valami kibontakozott, majd kiteljesedett bennem, körülöttem. Korán egyedül maradtam a kicsikkel, és akkor kellett egy kapaszkodó, ami még plusz erőt ad a nevelésükhöz. Így kezdődött. Eleinte csak őket fotóztam, és ahogy az interneten megjelentek a képek, mások is elkezdték a tetszésüket kinyilvánítani felém, majd felkerestek. Így aztán mások kisbabáit is elkezdtem fényképezni, majd jöttek a családfotók és így tovább.
F. K: Amikor egy család meghitt életébe csöppensz és piciny újszülötteket fotózol, illetve egyfajta intim miliőbe kerülsz, hogyan éled meg mindezt? Milyen érzés olyasmiről fotót készíteni, amelyre minden nő, édesanya, és jóérzésű ember vágyik, a család, szeretetben megéléséről?
P. E: Jó a kérdés. Ahová beengednek az említett fotózások során, az egy nagyon intim szféra, Épp ezért megtisztelő számomra, hogy részt vehetek ezekben a csodálatos pillanatokban, legyen az akár egy esküvő, vagy egy kicsiny jövevény érkezése. Mindenképpen jó érzés részese lenni ezeknek a csodáknak, és ahhoz, hogy igazán jó képek születhessenek, nagyon nagy felém irányuló bizalomra van szükség a család részéről. Fontos, hogy visszatükröződjön a fotón a harmónia és a szeretet, amely jelen van a meghitt légkört ajándékozó pillanatokban.
F. K: Erzsó, biztos sokakat érdekel rajtam kívül még, hogy mit tartasz fontosnak a hivatásod során, mi a te titkod, mitől más egy veled egy fotózás, mint akár a többi? Mi az az esszencia, amely különlegessé teszi az Elzabeth photo élményt?
P. E: Hogy mi a titkom? Nem is tudom, inkább azt mondanám el, hogy milyen vagyok, hogyan közelítem meg a modellt, az “ügyfelet” az embert. Megpróbálok nyitni feléjük, és megnyitni őket is, hiszen az a jó, ha sikerül egy beszélgetés során felszínre hozni a saját egyéniségüket. Sokkal jobb úgy fotót készíteni, ha valakit ismersz, ezért én törekszem a fotózás előtti megismerésre, amelyre egy kellemes, nyugodt légkörben létrejövő beszélgetés, megfelelő alap lehet. Imádom a ,,munkám”, folyamatosan új embereket, új egyéniségeket, új családokat ismerek meg és cseppet sem unatkozom. Egy-egy új tapasztalat, mind a szakmában, mind a saját életemben e,lőre tud vinni és ezáltal fejlődöm én magam is. A természetben szeretek a leginkább fotózni, legyen az patakpart, egy lombos fa árnyéka, vagy egy búzamező, Leginkább azt szeretem benne, hogy kihasználhatom a természet adta lehetőségeket, például a fény-árnyék hatást, izgalommal tölt el, hogy akár egy élő kis virágot, belevihetek egy-egy képbe. Bent sem rossz fotózni, ám annyira kötött a mesterséges fények miatt, hogy kint a szabadban sokkal jobban szabadjára engedhetem a fantáziám, és persze a gyerekeket is, amikor ők vannak a középpontban. A szívem csücskénél, a gyerekfotózásoknál előszór kicsit ismerkedünk, sétálunk, engedem, hogy egymáshoz szokjunk, hiszen mégiscsak egy vadidegen vagyok a számára. Aztán ellövök egy -egy kockát és elindul, megindul minden. Kialakul.
F. K: Többször hívnak Baba-mama klubokba, óvodás csoportokba és a sok kis nyüzsgő gyermek között egy újabb kihívásnak teszel eleget, Mesélsz egy picit erről a feladatról?
P. E: Egy ilyen fotózás alkalmával, sajnos nem jut sok idő egy gyermekre, így lényegesen nehezebb a dolgom, mint az egyéni, illetve a szabadtéri fotózások során. Egy óvodában ahol egyébként is sok a gyerek, és aztán meg ott vannak azok az idegen fények és még én is idegen vagyok, sokkal inkább feszélyezetten érzik magukat a kicsik. Ennek ellenére, előre bele szoktam írni a csoportos fotózás beharangozójába, hogy ez nem egy tucatfotózás, ne úgy készüljenek a szülők és a gyerkőcök sem. Vannak félénkebb és bátrabb gyerekek is, mindhez másfajta megközelítésre van szükség. Van olyan ovis, akihez odamegyek fotózás közben és beszélgetek vele kicsit, olykor bohóckodom és így oldom a benne keletkezett feszültséget. A saját gyermekeimen keresztül már megtanultam, hogy minden gyermek másképp működik, mindenkinél másként mérik a feloldáshoz vezető időt és utat, így megpróbálom az adott körülményhez mérten, a lehető legtöbbet, legjobbat kihozni a helyzetből.
Képalá / Ízelítő, az Elzabeth photo nászajándékából
F. K: A számos fotózás és csomagajánlatod közül, melyik a legkelendőbb, melyik az ami viszi a prímet? Esküvők, születésnapok, netán a karácsonyi időszak?
P. E: Hálistennek a jegyes-fotózások és az esküvők is szép számmal megszaporodtak, hiszen divatját üli újra a minőségi és profi fotós által készített, különleges fotók készítése ezen a téren is. Leginkább mégis a Karácsony az az időszak, amikor a legtöbb megkeresés érkezik. Egyre népszerűbb az egyedi fotózás, bögre, kispárna és egyéb dekorációs ajándékok képében, így jellemzően a november-december környéke a legerősebb a pörgés tekintetében.
“Szerencsésnek érzem magam, hogy egy picit ott lehetek mindenhol és adhatok egy szelet boldogságot. “
F. K: Erzsó, én azt látom a fényképeiden, hogy valóban élnek ezek a fotók. Minden arc és kézmozdulat mögött hatalmas érzelem lakozik. És igen, ezek az érzelmek, minden valószínűséggel a fotón szereplő emberek érzelmei, mégis valakinek ki kell hoznia mindezt belőlük és megmutatni nekünk, akik ránézünk egy-egy fotóra. Hogy is van ez? Megosztod velünk néhány mondatban a lényeget?
P. E: Igen, jól látod, rengeteg érzelem lakozik bennem, lehet, hogy túl érzékeny is vagyok, ám ebben az esetben ezt nem tekintem hátránynak. Voltam már én is nagyon szerelmes és vágyom is még sok mindenre, s úgy próbálok megközelíteni egy-egy fotózást, legyen az esküvői, jegyes, vagy gyermek téma, hogy én ha ebben a cipőben járnék, mit szeretnék viszontlátni a képeken. A legfontosabb, hogy az ügyfél megelégedetten térjen haza a fotózás és a fotók kézhezvétele után is. A “munkám során” megpróbálom belevinni ezeket a bennem lévő érzelmeket is a folyamatba. Nagyon szép ez a szakma, ez talán a legszebb benne, a szabadság, az érzelmek szabadsága. Nem volt ez mindig így, volt amikor én is kiborultam és nem volt kedvem az egészhez, telített ár ez a terület is, mint itthon egyre jobban minden. Nagyon nehéz érvényesülni ebben a szakmában, és épp ezért többször kudarcként éltem meg a nehéz helyzeteket, ám ez szerelem nálam, szeretek adni és amikor egy életre adok valamit és pozitív visszajelzéseket kapok, akkor újra erőt merítek és csinálom tovább…folytatom, mert ez az életem!
F. K: Javíts ki, ha nem jól látom, ám úgy tűnik, ma már nehéz megélni a fotózásból, hiszen a digitális forradalom világában élünk. Rengeteg alapszabály van ezen a területen is, írott és íratlan szabályok tömkelegét olvashatjuk, sokszor mégse vesszük elég komolyan. Jogdíjak, logók, szellemi termék, szerzői jogok, és ehhez hasonló kifejezésekbe botlunk. Ki más mesélhetne erről jobban és érthetőbben, mint egy fotós?
P. E: Leginkább írott szabályok vannak. Ettől függetlenül, sokan nincsenek tisztában a szerzői jog fogalmával sem. Amikor én elvállalok egy munkát, azaz mielőtt elindulok fotózni, pontosan leírok mindent az ügyfélnek, hogy mire számítson, mi az, amit én kérek, és melyek azok az alapszabályok, amelyekhez tartani kell magunkat mindkét oldalon, ez így fair. Ma már elég egy mobiltelefon és kikiálthatja magát bárki fényképésznek. Ez azért elég elszomorító. Ez egy komoly szakma, és egy – egy villanás, kattintás mögött, rengeteg más, aprólékos munkamozzanat húzódik meg, hát még az utógondozásban. Nem akkor van vége egy fotós munkának, amikor elvillant a vaku, hanem miután mindent kidolgoztam, rendszereztem, javítottam és átadom az ügyfélnek a kész anyagot.
F. K: Akkor most beszéljünk arról a másik NŐRŐL, aki itt lakozik benned. Mivel is foglalkozol akkor, amikor épp nem édesanyai minőségedben éled a mindennapjaidat, vagy amikor – ha akad ilyen – nem fotózol?
“Egy spártai, senkit nem hagy hátra. “
P. E: Rengeteg mindent szeretek csinálni a fotózáson kívül is. Úgy vagyok ezzel, hogy egyszer élünk és a lehetőségeimhez mérten, ebben az egy életemben szeretnék sok mindent kipróbálni. Szeretem feszegetni a határaimat, meglátni, hogy mit bírok, és ennek okán a mozgás, leginkább a szabadtéri erőnléti edzés az, amelyben megtalálom önmagam. Egyik ilyen nagy szenvedélyem, a SPARTAN, ennek előzményeként a futásba kapaszkodtam, mely rengeteg erőt adott és új barátokat, élményeket hozott az életembe. A rendszeres mozgás, példamutatásra is kiváló a gyerekeim tekintetében is, hiszen meg tudom mutatni nekik, hogy mi mindenre tanít a sport. Megtanít küzdeni, nyerni és éppúgy veszíteni is. Megmutatja, hogy igenis el tudod érni az álmaidat, ha van benned küzdő szellem, és rendszeresen teszel értük. Ez éppúgy igaz a fotózásra is, semmit nem szabad feladni, talpra kell állni és ha elkezdtük, bármi áron is, még ha nagyon nehezünkre is esik, de be kell fejeznünk. A mozgás rendszert hozott az életembe, jótékony hatást gyakorolt a testemre és a lelkemre szintén. És megint utalok a fotózásra, hiszen itt is, ott is, fontos a jó erőnlét, mert van, hogy kúszok, mászok és hason fekszem, úgy fényképezem.
Amikor megláttam az első ilyen akadályfutásra felhívó plakátot, jött az érzés, hogy nekem itt jelen kell lennem. Amikor döntés született bennem, akkor nagyon keményen elkezdtem edzeni, készülni a versenyre, és amikor lezajlott minden, akkor jöttem rá, hogy életem egyik legjobb döntéseként az eddigi legszenzációsabb futóversenyen vettem részt. Miután nem szeretem a monoton dolgokat, ezt a sportágat mintha nekem találták volna ki, hiszen tele van akadállyal, nincs két egyforma helyzet, izgalmas és telis tele van kihívásokkal. Az egyik akadály mentálisan, míg a másik fizikálisa vesz igénybe, így aztán itt nem elég csak futni, hanem minden tekintetben fel kell készülni. Ebbe az egészbe én akkor ott beleszerettem. Nagyon jó a közösség, egy nagyszerű csapat áll rendelkezésre, akik segítenek a felkészülésben, akár a verseny alatt is. Amikor csak tehetem – a munkám miatt ez az idő, elég szűkre-szabott mostanában – edzem és indulok a versenyeken.
– A Spartan Race-t 2001-ben találták ki, az elsőt 2010-ben rendezték Vermont-ban, félezer versenyzővel. 2013-ban világszerte mintegy 60 versenyt rendeztek, melyeken közel félmillióan álltak rajthoz. – a szerk.
F.K: Ha azt mondom, hogy teljesülhetne három kívánságod egy aranyhalacska jóvoltából, mit kívánnál leginkább?
P. E: Nyilván a gyerekeim boldogsága a legfontosabb, így azt kérném, amit most is, hogy ők ne szenvedjenek hiányt semmiben, hogy a családi körülményeink rendeződjenek. Elsősorban anya vagyok, azután jön a fotózás, a látásmódom is anyukaként vált ilyenné, amilyen. Szeretném, hogy a fiaim egy boldog, kiegyensúlyozott gyermekkorra tekintsenek vissza majdan. Másodikként, talán azt kívánnám, hogy a munka, a hivatásom, legyen mindig rendben, és végül harmadikként a vágyam, hogy a munkám, ami a hobbim is egyben és a családi – magánéletem egyensúlyba kerüljön.
“Mindenkinek megfelelni nem tudok, így aztán azt ajánlom, hogy előbb nézzék meg az én általam készített fotókat, a minőséget, a stílust, és döntsék el, hogy ennek alapján, én vagyok e az, akit keresnek. Ha igen, bátrán keressenek meg. Úgy gondolom, hogy sem munka, sem stílus, sem minőség alapján nem tudunk megfelelni mindenkinek. “
Popelka Erzsó
Képalá / modell: Berényi Petra
Amikor Erzsót legutóbb elkísértem egy fotózásra, azt láttam, hogy csupa szenvedéllyel veti bele magát a feladatba és valóban nem munkaként éli meg az egyébként nagyon fárasztó folyamatot. Ha kell hasal, földön csúszik, homokban és vízben térdelve vár, és nem nézi az óráját, hosszasan várakozik,míg elkapja a legjobb pillanatot. Csodálatos volt jelen lenni ebben a végtelen egyszerű és nemes letisztultságban, ahol lelassult lét, és Erzsó számára nem létezett más, csak a fényképezőgép és a pillanat, amit örökre oda ajándékozott nekünk.
Frenyó Krisztina
Képalá / Modellek: Fehérvári Dóra, Szoó Zsuzsanna, középen a fotós: Popelka Erzsó, jobbra: Berényi Petra
Képalá / modell: Szoó Zsuzsanna
Képalá / modell: Fehérvári Dóra
“Célom, hogy munkámmal Örök emléket varázsoljak a gyorsan múló és soha vissza nem térő pillanatokról, hangulatos képek formájában. És hogy mi a legerősebb motiváció a munkámban? Talán, amikor elkapom azt a pillanatot, amikor ott, akkor, a MOSTBAN, minden a lehető legtökéletesebb egységet alkotja.” Popelka Erzsó
Elisabeth Photo elérheőségei: https://www.facebook.com/forevermemoriesbyerzso/?fref=ts
Már kopogtat a KARÁCSONY!
Kérlek Benneteket, gondolkodjatok a Télapó és a Karácsonyi ajándékokon. Nagyon hamar eltelik ez a kis idő és szeretnék sokatok kívánságának eleget tenni!
Így várom mindazok üzenetét, akik gyönyörű képeket álmodtak meg a fa alá 
❤ vagy ajándékutalványt szeretnének ajándékozni.
Lehet foglalni minifotózást, amin csak a gyermek/gyermekek szerepelnek, illetve családi fotós csomagot is.
Várlak benneteket nagyon-nagyon sok szeretettel és sok újdonsággal a Szentendrei-szigeten!
Elizabeth Photo
https://www.facebook.com/forevermemoriesbyerzso/?fref=ts
Aki sokat utazik, és nem csak Szolnok és Budapest között, hanem a világ minden tájára eljut, és ráadásul egy nagyon kiváló fényképezőgép is van nála, arról nem beszélve, hogy 
A kisfiú, akit apja a vállán visz és visszapillant Jeruzsálemben Turós Margaréta objektívjébe. A kép címe: BIZTONSÁGRA VÁGYVA. A fotós azt is tudni véli, hogy a kisfiú arcán átsuhanó félelemhez hasonlító csodálkozás, a megfogalmazhatatlan szorongás, az attól való szorongás, hogy ő már tudja vagy sejti: nem szabad róla képet készíteni. És a fényképész, amikor mesél a képről, háromszázhatvan fokban lát: látja azt is, a kisfiú szemével, amit a kisfiú az ő háta mögött vesz észre: a fotós mögötti világ is ott ragyog a kisfiú két riadt szemében. Veszély, törékenység, sebezhetőség.
A kisfiúk a házak között kanyargó napfény-verte utcán (itt a dülöngélő házak is természeti képződmények), a kisfiúk a leírás szerint egy szempillantás múlva mind felpattannak a kocsira, tehát ez a kép csak egy pillanatig létezik, és most már, Turós Margarétának hála, örökre. A kép színes, a színeket átizzítja a nap, de átizzítja az a tudás is, hogy sem azelőtt, sem azután nem volt ez a vidám és mozgalmas pillanat, amely egyben az elmúlásé.
A MANGÓEVŐK egy paradicsomi pillanatot ábrázol Szenegálban. Három kisfiú mangót eszik: a történet viszont azt mondja el, ahogyan a gyerekek – a történetben nem hárman vannak, hanem negyvenen – két kiflin, amit a fényképész vetett oda, mint a dühös verebek összeverekednek. De utána – természeti erővel simul ki a felszín és a három arc a fényképezőgép lencséjébe ragyog, a középső fiú fejéből egy vidám negyedik kandikál ki, piros trikóban. A harmónia mögött a disszonancia, a disszonanciában a harmónia. Belesimulnak a tájba, mint a kövekhez hasonlóan fekete fürdőző gyerekek Dakarban.
A kéz, amely a sövényfalat megérinti Sri Lankán – a kép címe: SZIMBIÓZIS – a barnára égett kéz és a sövényfal, hiába mások, mégis áthatolnak egymáson, egymásba érnek.
Ő ebben nem talál semmi különöset, a fotográfus hitetlenkedik, a más életébe való beavatkozástól tartózkodik ugyan, de mégis átlép egy határt: a lány farmerban van, egyedül kószál végig Európán. A beszélgetés közben szinte halljuk a fotográfus szívdobogását.
ezen és a többi itthoni felvételen az a csoda történik meg, hogy hirtelen úgy nézünk rájuk mintha sok tízezer kilométerre lennének tőlünk – rájuk ragadnak a többi kép színei, megértjük, hogy mi magunk is a világ túlfelén élünk, itt van ez a vigasztalan lehajtott fejű koldusasszony, 
a munkanélküli férfi, a képek nem szomorúak, messzebbről nézünk rájuk, tragikusak és mégis szépek. Az érzés a távolságtól nem elhalványul, hanem intenzívebbé válik.
De vissza a megszüntetett iskolában készült ballagási képhez, a címe: CSODÁRA VÁRVA. A kisfiú arcán a fotográfus ujjmutatása révén veszem észre a boldogság mögötti riadalmat.
