Zsebembe raktam az Őszt, szinte hallottam, ahogy jajgatott, szívemben a dallam most nem melódia, sokkal inkább zaklatott akkordok sokasága, ritmusát vesztő fergeteg, amely fölött kósza felleg vesztegel, te is csak kergeted…
Zsebembe raktam az Őszt, szinte hallottam, ahogy jajgatott, szívemben a dallam most nem
melódia, sokkal inkább zaklatott akkordok sokasága, ritmusát vesztő fergeteg, amely fölött
kósza felleg vesztegel, te is csak kergeted…
Zsebembe raktam az Őszt, azt gondoltam, így megúszok minden bűbájt, mit tartogat,
szürke kendőt kötök szememre és akkor nem látom a színfoltokat.
Csak, hogy nem így van.
Az Ősz cinkos és huncut tréfáit rám szabva toldoz-foldoz,
terveket sző, a fondorlatos megszállottság rabja,
és folyton-folyvást arról győzköd, van a szeptemberi magnak is sarja.
Nem várok áldomást, sem
jótéteményt, sziporkázó
nyarat sem várhatok,
józanul csak egy kis napsütést,
lassú őszülést kívánhatok?
Mitől lesz hiteles, lassú
lefolyású, olyan mint régen,
gyermekkorunkban?
Amikor volt idő gesztenyét
szedni és leveleket rugdosni
egymagunkban?
Amikor magányunk csak átmenet volt és játszós ruhánk is foszlásig viseltük,
mikor a naplementét igazibbnak láttuk, a szőlőt is édesebbnek ettük.
Keserédes bennem az emlék, már rég nem élnek, akik kikérték maguknak az Ősz kiváltságait,
kik szépnek látták, s gyönyörűnek, kik az elmúlást nem látták nyűgnek,
maguk is elmúltak már régen…
Rozsdaavar lábam alatt, temetni jöttem a szép nyarat, köszönteném az Őszt, ha hagyná,
lassan fogadnám, ahogy ő is cirógatná fázós lelkem, de nem…
Hirtelen jön, fagyba borultan, kihűlt a kávé, mielőtt megittam, hűlt helye a jó kis melegnek,
köröttem bogártetemek hevernek. Halálrafagyva.
Mire ez a nagy siettség? Miért nem lehet kimért, komótos,
olyan megfontolt, öreg cammogós, mint a piritós kenyéren a vaj, mikor megindul,
olyan langyosan finoman olvadós?
Jobb lenne, szorosan összebújva, lenne időnk pakolni, elrendezni, meleg sálakat előkeresni,
de csak keresni, nem még egyet loholva nyakunkra tekerve, fonva,
40 fokon mosni mindent gyorsba, hogy aztán megszáradjon holnapig, mert megfagyunk így,
mind megfagyunk.
Zsebembe raktam az Őszt, pedig még jóformán elő sem vettem.
A forró Nyarat meg már rég megettem. Reggelire. S’ bár égette nyelvem,
emészteni mégsem tudtam, oly hamar érkezett a levélhullás, épp, hogy rügyezett,
most meg itt az elmúlás. Nem értem én.
Miért? – Kérdem én. Nem jön a válasz sehonnan.
Mellettem egy elhullott levél. Suttog, fázik és remél…
Frenyó Krisztina
Ifjú feleségként kislakásunkba aprócska fát veszek, és díszitgetem az otthonunkat, legyen már valami hangulat, különben is, mindig úgy szerettem a gyertyákat és hosszasan nézni a lángjukat, belebámulni a tovatűnő időbe, elmerengni és ottmaradni, ha lehet örökre…Ábrándozásomból a tűzhelyen felejtett tejforraló éles fütyülése ébreszt, így összekapargatva magamban minden erőmorzsát, tovább teszem a dolgom, s közben beszaladok a rácsos-ágyban szuszogó kis csöppséghez és elénekelek neki egy karácsonyi dalt. Rám mosolyog. 🙂 Függönyt mosok, ablakot pucolok, kis-ruhát varrok a csöppnek és magamnak is egy nagyobbat. sikálom a padlót, és azt gondolom, akkor van csak rendben, ha én csinálok mindent. Tökéletesre törekszem magam, a férjemnek vacsorát főzök, hallgatom az ünnepeket ígérő dallamokat és amikor mindenre ráunok, karomban a kicsivel átszaladok a szomszédhoz. Ott olyan jó. Finom a kávé és harapni lehet a szeretetet.
Az élettől hangos forgatagban apró sakkbábukként járkálnak az emberek odalent az utcán, és a vaskos csizmatalpakra rátapad a frissen lehullott hó. Talán ma este mindenki álmodik majd egy kicsi boldogságot, és elhalkul a fejemben is a sok jajongó gondolat. Behunyom a szemem, magam elé álmodom a régi karácsonyokat, a plafonig érő fenyőfát, a vattaruhás aranyangyalokat és nagymamát, ahogyan göcsörtös kis ujjaival végigsimítja még az utolsó ráncokat is a papíron, mielőtt feladná a levelet, amit nekem írt szeretettel. Karácsonyra…
Számtalan teória kínálkozik a világegyetemben, a lehetőségek tárháza végtelen, ellenben létezik egy hatalmas igazság, a titkok titka, amit sokan elfelejtettünk a nagy rohanásban, amikor ide érkeztünk a földre. Minden ajtóhoz – legyen az korhadt, ódon, intarziás, faberakásos, vagy éppenséggel vadonatúj három ponton záródó, mágneses, biztonsági nyílászáró – van egy kulcs, és ez a kulcs nálunk van. Úgy, hogy hiába keressük más zsebében, a szomszéd kertjében, a tesók íróasztalában, nem fogunk rátalálni, hiszen ki sem kell mozdulnunk saját kis életterünkből ahhoz, hogy kinyissuk az ajtót a saját kulcsunkkal és elkezdjünk végre élni. Az önismereti út megtételéhez, közelebb van a megoldás, mint hinnénk, a legjobban talán az alábbi idézetben fogalmazták meg ezt a valóban egyszerű gondolatsort, amellyel most el is búcsúzom, egy igazán tetterős, tartalmas hetet kívánva nektek, kedves olvasóinknak!
Valahol egy felfoghatatlan világban…
Amikor kilépek a testemből, és teszek egy hatalmas utazást a világok között, egy másik világban ott vársz rám. Mosolyogva, tárt karokkal. Lelkünk szorosan átöleli Egymást, hogy magába szívja az Igaz Szeretet érzését.
És amikor a Földön összetalálkozunk, felismerjük Egymást. Mindketten tudjuk, hogy a Másik az, Akire vártunk eddig, Akit mindenkiben kerestünk szüntelen. De most nem tehetünk mást, miután megéreztük Egymás jelenlétét, Egymásra pillantunk, és éljük tovább megkezdett életünket.
Mindketten tudjuk, ha ennek vége, valahol ott, valahol egy most még számunkra Felfoghatatlan Világban lelkeink újból összeölelkeznek, és szórják a szeretetet Egymásra és a világok közé.
Egy napsütötte vasárnap reggel, amikor a fény még éppen hogy csak, rápislákolt a harmatos zöld fűszálakra a kertben, kint ültem a kopottas verandán és a forrón gőzölgő kávémat kortyolgattam, …mindez akkor történt. Most elmesélem nektek.
Álmos gondolataim közepette, amikor a többiek még mélyen aludtak, egyszeriben, szinte a semmiből rám törtek az érzések. Azok az érzések, amelyek nem érkeznek amúgy hívásra, amelyeket nem lehet sürgetni és nem is nagyon hívnánk, mégis egyszer csak megérkeznek váratlanul. Szomorú, kegyetlen érzések voltak ezek, egyszerre törtek fel a gyermekkor keserédes bugyrából, szívet facsaró bánatos hangulatot hordozva magukban. Miért fáj ennyire a múlt, hogy tud így összerándulni a gyomor, és hogy van az, hogy közel 30 év távlatából, szinte másodperc pontossággal emlékezünk azokra az időkre?
A sűrű, sós könnyek megváltoztatták a kávé ízét a számban, a fátyolos tekintet eltorzította a reggeli napfényben úszó boldogságot, de miért engedtem meg mindezt akkor magamnak? Miért? – Mert olykor sírni is tudni kell, és én ott akkor a napsütötte teraszon nemcsak, hogy sírtam, hanem zokogtam is olyan hangosan, hogy még az énekes madarak is elcsendesedtek körülöttem. Tudtátok, hogy mennyire tud fájni a szív? No persze nem az orvosok szerint, mert ők azt mondják, a szív nem érez fájdalmat, de én tudom, hogy ez nem igaz. Néha, a testünk rácáfol minden tudományos tényre és máshol, máskor egyébként helytálló megállapításra, és bizony néha tisztulnia kell a szívnek, ilyenkor sírunk… és én sírtam, egészen addig amíg ki nem nyílt a veranda régi ajtaja, és fáradtan rekedtes nyikorgásával fel nem ébresztett a saját kis dédelgetett bánatosságomból.
Nem igen tudtam hová rejteni arcomról a vörösre festett szemhéjamat, sem azokat a könnyárban úszó szemgolyókat, amelyek hosszú órák óta elveszítették kékségüket. Igaz, nem is igen kellett álarc mögé bújnom, mert aki kilépett a szobából, pontosan tudta mi történt, jobban ismert, és jobban szeretett engem, mint én magamat.
A könnyek gyógyítanak, felszabadítanak. A sírástól megkönnyebbülünk, lehullanak vállainkról a mázsás terhek, akkor meg minek kerülgetni a szemcsatornánk fürdetését? Ki tilthatja meg nekünk, hogy érzéseinknek hangot adjunk? Tudjátok mit? Amikor szomorúak vagytok, és ha történetesen a metrón ér utol benneteket a bánat, hát én azt mondom: sírjatok csak nyugodtan, és ha kell, hangosan is tegyétek meg mindezt. Kinevetnek, bolondnak néznek netán? Na ez előfordulhat, de ne törődjetek vele, hisz ez lehet a legszomorúbb válasz a világon. És ha senki nem lesz aki letörölje a könnyeiteket, akkor az nem a ti hibátok, az a világ érzéketlensége és jaj annak, aki belefullad a saját érdektelenségébe, mert olykor még a legkeményebb szíveket is utoléri a fájdalom. És akkor mihez kezd majd a saját közönyével az, akinek nem jut más, csak a magányos kétségbeesés?
Úgy hogy véget vethetnénk már a hiedelmeknek, lerombolhatnánk már végre a generációkon át belénk nevelt tévhitet, miszerint ott szabad csak sírni, ahol senki se lát. Hiszen hogyan is várhatnánk el valakitől, hogy odalépjen hozzánk és szelíden lecsókolja arcunkról sós, kövér könnyeinket, ha magunk is elrejtőzünk a szeretet elől? Szeressük végre magunkat, a fájdalmainkkal és a gyarlóságainkkal együtt, mert akárhogyan is próbáljuk tagadni, halandóak, törékenyek, és ami a legfontosabb, emberek vagyunk. És az emberek lélegeznek, nevetnek, és olykor bizony sírnak is. Sírnak fájdalmukban, sírnak örömükben és sírnak a kopott verandákon, akárcsak én akkor, azon a napsütéses vasárnap reggelen.
A nagy boldogság nem mindig foglalható szavakba. A beszéd néha elszürkíti az élményt. Mindannyian éltünk már át ilyen pillanatokat. Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor tekintetünk a másik lelkébe mélyed, amikor egyetlen gesztusából megértjük a másikat, amikor egy mosoly vagy egy kinyújtott kéz elmélyíti a közös élményt. Egy csöndes, boldog erdei séta, az együtt látott naplemente, az ébredés egy csodálatos éjszaka után vagy mások társaságában, a lélek szótlan, de annál beszédesebb, az adott pillanatban csakis kettőnk számára érzékelhető megnyilvánulása. Amikor a hallgatást betölti az összetartozás érzése, akkor valami nagyszerű dolog megy végbe két ember között. A lélek tudja, hogy minden rezdülése olyan, mint a másiké, hogy egyformán éreznek, és egyformán látnak. Érzi, hogy elismerték és megértették. (Pierre Franckh)
” Ha már nem evezel az áramlattal szemben, ha elengeded az evezőket, és ellazulsz természetes Jólétedben – a mindig bővülő éned és összes vágyad teljesülése felé haladó áram elvisz vágyaid teljesüléséhez. Az a meggyőződés, hogy le kell győznöd valamit, önmagától szembefordít az áramlattal. Ha megérted, hogy minden vágyad könnyűszerrel megvalósulhat, önmagában az áramlat irányába fordít.” Esther és Jerry Hicks
M. I.B : – Amikor megjelenik egy csodás vágy az életedben, a szíved az örömtől táncol, és a lélegzeted is elakad ha rá gondolsz, és kellemes izgalom jár át. Mégis miért van az, hogy mégsem valósulnak meg egyes álmok ? Mit jelent ez az idézet, amit már biztosan olvastál, és mit jelent ez mégis, hogyan alkalmazhatjuk? – teszed fel a kérdést. 
A Megengedés Állítás módszere már sokaknak segített az elakadt élethelyzeteik feloldásában: ugyanis ha a résztvevők a vezetett állításokon a teljes megengedés állapotában vannak gyönyörűen kinyílnak a lehetőségek és feláll a végkifejlet, amely rendkívül gyönyörű és csodás ebben a térben. A módszer: “a megszokott családállítással szemben nem kutatja az elakadásokat, blokkokat, hanem azt nézi meg, merre menne a folyamat magától akkor, ha az állító egyszerűen teljes bizalommal megengedi a történéseket.” Utána fixáljuk azt az érzést, ami ekkor betölt, társítunk hozzá dolgokat, hogy bármikor elő tudjuk hívni, amikor kétely merül fel bennünk. A Megengedés Állítás, az életed bármely területét érintő elakadást oldja. –
Estére kimerültem, jártányi erőm nem maradt, egy jóleső fürdő után az ágynak zuhantam és olyan mélyen aludtam, ahogyan már régen. Mint mindenhez, a megengedés elfogadásához és a gyakorlati életben való elsajátításához is idő kell, de már elindultam az úton, megtettem az első lépést, és ez a legfontosabb. Meg kell hallanunk a hívó szót, és ez csak úgy történhet meg, ha a szívünk hangjára figyelünk és nem engedjük, hogy elnyomja a világ egyre hangosabb zakatolása.
