erőszak címkéhez tartozó bejegyzések

A lélek játéka, avagy egy felemelő társas, Laurával

Megszállottságig belefolytam ebbe a csatornába. Szívem zakatolt az izgatottságtól, mert éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy terelést és támogatást kapok a z Univerzumtól. Párhuzamosan pedig éreztem a felelősséget is, hogy „tisztán” kell lehoznom minden információt.

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2017-10-30.

“A szeretet szabadon áramlik, feltétel nélkül. Legjobb tulajdonsága, hogy  csak úgy van. “

Salamon Laura

Laura arctollasjó kocka

Laurával a találkozásom egy véletlenszerű telefonhívással kezdődött, bár abban hamarosan megegyeztünk, hogy egyikünk sem hisz a véletlenekben. Amikor a különös weboldalra “tévedtem,”már tudtam, hogy ismét közelebb kerülök életfeladatomhoz, hiszen valami “megfoghatatlan ismerősre” találtam itt. Egy misztikusnak tűnő, mégis teljesen átlátható világba csöppentem, egy olyan lány jóvoltából, aki bár angyali tulajdonságokkal van megáldva, ennek ellenére igencsak két lábbal áll a földön. Laura, másnevén Lola, – erről majd egy későbbi interjúban esik szó – sokat mesélt nekem egy bizonyos társasjátékról, amelyet ő keltett életre, és ami már eddig is sokak mindennapjait megváltoztatta. Szűnni nem akaró kíváncsiságom folytán ellátogattam hát a Lolaverzumba és magam jártam utána a Csodának. Salamon Laura Önismereti tanácsadóval, az Atlantisz emlékezete alkotójával és tulajdonosával társasoztam.

Lolával

Miután megérkeztem és megpróbáltam az ajtón kívül hagyni minden terhemet, ráébredtem, hogy pont azt nem hagyhatom odakint, hiszen épp azért jöttem, hogy kijátsszam magamból amit csak lehet. De rég is játszottam már. Laura egy kancsó meleg teával várt és amikor leültünk az asztalhoz, akkor kezdődött valójában csak a történet. Az én történetem.

K társasálló jó

Dobtam, épp úgy, akár csak egy mezei társasjáték során, kockával. Sejtettem, hogy nem mindennapi élményben lesz részem, ám a “kártyalapok” húzása, a feladatok, melyeket a játék osztott számomra, minden elképzelésemet felűlmúlták. Ugyanúgy lépegettem a társas – mezőn, mint mondjuk egy Monopoly  közben, csak éppen itt érezni lehetett a játék súlyát. Mintha a testemen kívül a lelkem is játszott volna. Olyan érzésként éltem meg, mintha a belső gyermekem hirtelen kilépett volna onnan bentről és önfeledten játszott volna a szobában. Voltak lépések, ahol megtorpantam, és melyeken hosszasan elidőztem. Játék közben, komoly témák kerültek a felszínre egy-egy üzenet által és a kövér könnyek úgy potyogtak alá a napfényben megcsillanó padlózatra, akár az üveggolyók. Érezni lehetett a Lolaverzumban a JELEN-LÉT erejét. Egy másik világét, egy messze távoli dimenzió érintését, amely emlékeket csalt elő a legbensőbb rejtekünkből. Hárman voltuk a helyiségben: Lola, a Lélek Játéka, és én, bár meggyőződésem, hogy sokkal többen voltunk akkor ott EGYÜTT! Az emlékezet különös játéka ez, és amúgy is nehezen lehet leírni egy megfoghatatlan állapotot, mert nincsenek szavak, amelyek visszaadnák ezt a Gyönyörűséget, Atlantisz emlékezetét.

Társaskocka

Hogy kell e félni ettől a játéktól? Az attól függ. Mitől? Leginkább tőled. És attól, hogy mersz e szembenézni saját MAGaddal, a MÚLTaddal, a VALÓságoddal és a kudarcként megélt gócpontjaiddal. Hogy vállalod e azt, hogy akár zokogásban törsz ki egy – egy szó hallatán és, hogy a végére lehetséges, hogy átmenetileg lemerülsz, mert rengeteg energia szabadul fel benned és körülötted. Személy szerint, én úgy gondolom, hogy mindenki akkor jut el oda, ahol épp tartózkodik, amikor megérett rá. Mindent megkapunk a maga idejében és bár megerőszakolhatjuk a sorsot a dolgok előrehozataláért, keményen megfizetünk érte. A végén úgyis csak akkor érkezhet el hozzánk az ajándékunk, amikor kellően megértjük az összefüggéseket. Mint egy háló, a MÁTRIX-ban, ahol minden, mindennel összkapcsolódik. No, épp ilyen ez a játék.

K kártyát húzálló

Lola ott ült mellettem és végig bátorított, végtelen nyugalommal “vezetett”, szinte meg sem szólalt, csak ha már nagyon kellett. Hagyta, hogy a játék utat törjön magának, akárcsak a LÉLEK, bennem. Gyermeki izgalommal húztam egymás után a lapokat, az aprócska zsákból a csöppnyi kártyákat és egymás után jártam a kérdésköröket, majd épp ilyen lelkesen vártam a megerősítéseket. A játék, számomra valóban a LÉLEK TÉRSASJÁTÉKA, hiszen bármilyen furcsán hat is, a kérdezz – felelek sorrendben, mintha a tudatalattink beszélgetne önmagunkkal. Olyan zseniálisan állt fel a rendszer az asztalon, akár egy katonai stratégia, minden a maga helyén és idejében. Óriási felismerések követték egymást a közel két óra folyamán. Néha meg-meg álltunk egy kis tea –  szünetre és mély levegőt szívni. Kellett.

Ki gondolná, hogy az erőszakkal kapcsolatos kérdéskörre épp egy társasjáték rakja fel a pontot. Gondolhatjátok, hogy meglepődtem, amikor egy évek óta húzódó régi lerakódásnak nyomai tűntek fel a játék során. Meglepődésemet csak fokozta, hogy minden egyes dobással közelebb kerültem a felismeréshez, a megértéshez. Elkezdtem emlékezni. Mindenre. Végül, mint egy szikrázó üstökös, a Lélek Játéka adta meg a választ, egy még a gyermekkorból itt maradt hitrendszer árnyékának. Hatalmas sóhajok törtek fel, valahonnan nagyon mélyről. Eddig azt gondoltam, ilyen mélység nem is létezik. Pedig de!

KrisztársasfekvőREND

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nagy felismerésben fel sem tűnt, hogy hosszú órák teltek el a Lolaverzumban. A jóleső csend, a bennünket körülölelő nyugalom minden hirtelen érkező indulatot, erőteljes érzést lecsitított. El kell, hogy mondjak nektek valamit. A játék kezdetekor és közben is meghatározhatatlan fizikai fájdalmak gyötörtek, melyek megpróbálták elvonni a figyelmemet a megértésről. Nem sikerült nekik. Azért néha  az ego megpróbált felülkerekedni, ám ő is alulmaradt. Amikor végül a játék kidobott és valóban eljutottam a megértés szintjére, a fájdalmam még akkor sem szűnt, sőt sokkal inkább felerősödött. Laura kicsit aggódott értem, hogy mi lehet ez nálam, mert korábban játék során még nem látott ilyet…. Mivel nem először történik velem, én már kevésbé féltem, csak zavaró volt, hogy a bal oldalam ennyire érzékeli a változásokat és mindezt heves nyilalásokkal, erőteljes zsibbadással jelzi felém. Elbúcsúztam Laurától és az ajtóból még visszapillantottam a szobára, a szobára, ahol megértettem valamit. A szobára, ahol otthagytam valamit, amelyet olyan régóta cipeltem magammal, hogy még a szívem is belezsibbadt. A játék során fellépett fizikai fájdalmakat nem a játék okozta, egyszerűen én így éltem meg. Személyes tapasztalat. Valószínüleg nálam így oldódtak a történések. Amint a levegőre értem, a testem is kezdte követni a lelkemet. Tudatára ébredt, ám órákba tellett, míg a fájdalom is odébb állt, mert már nem tudott velem mit kezdeni. Megértettem  a lényeget.

Frenyó Krisztina

Szerkesztői végszó

Ezt a játékot játszani kell, egyedül, együtt, ahogy jólesik. A szabályok épp úgy jelen vannak, mint általában a társasjátékok során, azzal a különbséggel, hogy minden válasz külön értelmezést nyer a játékosok által. Úgy alakul a játék, ahogy a játékos lelke keresi az utat. Bármi lehetséges, és minden megtörténhet. Itt valóban csak a képzelet szabhatja a határokat. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki közelebb akar kerülni önönmagához, a saját lelkéhez, vagy csak egyszerűen játszana egy jót, felszabadultan, könnyedén. Számomra megkönnyebbülést, és hatalmas oldódást hozott a Lélek játékával létrejött találkozás, amely felébresztett bennem oly sok szunnyadó álmot, hogy végre saját útjukat kezdjék járni velem együtt.

Egy picit még a játékról, Salamon Laura tolmácsolásában:

 

 Atlantisz emlékezete – A lélek játéka, az én történetem

 

“Életemben először Atlantiszról édesapámtól hallottam. Gyerek fejjel szájtátva hallgattam az apu elbeszélését arról a civilizációról, mely fejlettsége ellenére, önmagát sodorta bajba, özönvizet generálva pusztította el társadalmát. A titokzatos földrész teljesen víz alá süllyedt és eltűnt a kontinensek közül.

Tinédzser koromban tisztán érzékelő képességem kezdett szépen keretbe rendeződni, ami gyerekkén inkább ösztönös módon működött, ekkor elkezdett szépen felcímkézett definíciókkal alátámasztott belső erővé változni. Ekkor kezdtem el szörfözni a láthatatlan világ rejtelmeiben. Tudásszomjam végtelen volt. Így kerültem közelebb Atlantisz energiáinak létezéséhez. Kapargattam a felszínt. A föld energetikai légkörében nagyon sok információ lenyomat maradt. Ezekből próbáltam információt nyerni. Talán mondanom sem kell, nem elégítette ki kíváncsiságomat. Amit lehetett, elolvastam a témában, de a hiányérzetem megmaradt. Mindig az az érzés maradt, hogy körbe járják a témát, de a lényeg elsikkad. Angyal kommunikációs tanfolyamra vezetett tovább az utam. Itt ismét előkerült Atlantisz és az atlantiszi angyalok tábora. A tanfolyam végére megvilágosodtam, hogy amit ösztönösen művelek, azt tanítják angyal kommunikációnak. Így világosodtam meg, hogy az angyalok mindig is jelen voltak az életemben. Ettől a ponttól kedve még tudatosabban próbáltam bevonni őket hétköznapjaimba és együttműködni. Lassan körvonalazódott bennem Atlantisz: szimbólumai, angyalai, kristály tudása, de ez még mindig nem volt elég. Rá kellett lépnem az önismeret ösvényére és bejárni azt a közel 20 évet a saját életutammal, érzelmi és tudati tapasztalataimmal. Meditációs foglalkozásaimon számtalanszor nyílt meg az atlantiszi kapu és szinte csoportos „fantasy utazásban” tudtunk részt venni. Társaimtól is sok-sok kiegészítő információt kaptam. Köszönet érte! 2016 Januárjában ültem kis lakásom szobácskájában, mikor hihetetlen ihlet szállt meg. Elmémben meneteltek a szavak, kezem már-már szinte lassú volt, hogy kivitelezze a jegyzetelést. Megszállottságig belefolytam ebbe a csatornába. Szívem zakatolt az izgatottságtól, mert éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy terelést és támogatást kapok a z Univerzumtól. Párhuzamosan pedig éreztem a felelősséget is, hogy „tisztán” kell lehoznom minden információt. Megküzdve emberi korlátaimmal. Ebben az extázisban csücsülve órákon át csak jegyzeteltem. Alig hittem el, de végtelenül élveztem a folyamatot. Egyszer csak eljött a pont, tudtam, hogy a tovább haladáshoz, látnom kell a játék mezejét. A jegyzetekben szavak szintjén ott voltak a kulcs kifejezések: szabad körforgás mezeje, lélek ösvény…. de hirtelen szükségem volt az ábrára. Metatron arkangyal sietett segítségemre, hozta a híres kockáját és bátorított, csak hangolódjak rá, a szakrális geometria meg fogja mutatni nekem a „pályát”. Skicceket készítettem szabad kézzel. “

Az Atlantisz Emlékezete, avagy A lélek játéka társasjátékról bővebben:

A játék honlapja: www.alelekjateka.hu

A főszerkesztő levele / Mit ér a jóság, kellesz – e, ha vannak még elveid?

Van még remény! Amíg ragaszkodunk az elveinkhez, – nem összekeverendő a berögzült hitrendszerekkel – megtartva az alapvető jóságunkat, míg észre tudjuk venni a szépet, és van bennünk erkölcsi tartás, addig nincs veszve semmi

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2017-08-14.

robotokZakatol a világ, egyre csak instantosodik, lassan végleg a robotok, számok és jelvények korát éljük. Kihalófélben az a generáció, amelynek még igazán voltak elvei, akiket még erkölcstanra is tanítottak az iskolában és akik előre engedték a hölgyeket a mozgólépcsőnél. Tisztelet az öregek iránt, az ünnep dicsérete és a család lényegi fontossága, netán szerelmen alapuló, érdekmentes házasság. Múló közhelyek? Vannak még csodák, létezik még vasárnapi ebéd, és a Szeretet, jár – e még felétek mostanában? Mit ér a jóság, ér – e valamit egyáltalán és kellesz – e valakinek a mai világban, ha vannak még elveid?

arc jelekSokat gondolkodtam a fenti kérdéseken, ahogy jártam – keltem az országban a közelmúltban, vagy ha csak kidugtam az orrom a házikónkból és elindultam a környéken. Rohanó embereket láttam, akik annyira sietnek, hogy köszönni is elfelejtenek, lesütött szemekkel és fülükbe dugókkal szaladnak ki tudja hová. Talán attól félnek, lekésnek valamiről…de ugyan miről? Tizenévesek gördeszkákon és elektromos rollereken, meg valami kétkerekű kütyükön száguldoznak az utakon, úgy kell elugrani előlük, mert sokuk “látássérült és halláskárosult”, azaz: sem nem látnak, sem nem hallanak. Itt tartunk. De hol is?

robotnő

Hatalmas utat tört a technika magának és kapóra jött ez minden feltörekvő kisembernek, okos-telefonok, villogó, beszélő és gondolkodó szerkentyűk mögé bújhatnak, nem kell gondolkodniuk, nem kell beszélgetniük, sőt személyesen ismerkedniük sem, hiszen a csodarobotok ezt is megoldják helyettük. Ellustult a világ, a sarki boltba is legtöbbször autóval jár, már az akinek van ilyenje. És akkor nézzünk tovább, lássunk túl az orrunknál. Munkahely. Tessék, jól hallottam? Munkahely? Van még ilyen intézmény? Két kezemen meg tudom számolni az ismerősi körömben, hogy kinek van mondjuk egy évnél régebbi bejelentett munkaviszonya, ahol valóban annyit visz haza hó végén, amennyi a papíron áll. Olyan sok a munkanélküli, – mert, hogy ebből a halmazból, plakátok ide vagy oda, tömegesen akad ám az országban – hogy egy a bólogatni elfelejtő, vagy véleményt kinyilvánító munkatárs helyett, azon nyomban tízet kapni fele árért.

Orwell 1984

Elmúlt a diplomák, szakképzett és tanult emberek kora, végetért a tapasztalat és a szakértelem fontossága, nem becsülendő a korosodó,  valamihez még valóban értő 40-es, 50-es korosztály. A mai felállás szerint, nyíltan kimondhatjuk: “vér – ciki”, ha egy 40-es nő még munkát mer keresni abban a kategóriában, ahol a huszonévesek viszik el a pálmát, és szinte totál kilátástalan, ha a szakmájában, a saját területén szeretne elhelyezkedni. Nem csoda, hogy pályát módosítva megugrott a life coach – ok és a trénerek száma, és vállalkozni kényszerül a lakosság nagy része, az a szelete a tortának, akinek még jutott egy kis hab, mert ahol lecsurgott a tejszín, ott már a vállalkozás is luxuskategória.

G O

Félreértés ne essék, ez itt nem a magyar kesergő, ez a nagy magyar valóság napjainkban. És igen, ettől még szép az élet, mert szebbé teszem és süt a nap, mert a fény felé fordítom az arcom és természetesen pozitív gondolatok hajtanak és visznek előre, mert a hiányérzet és a negatív indulatok sosem vezetnek jó irányba. Kérlek szépen kedves olvasóm, értsd meg végre, nem károgni, fanyalogni kell, de a szemüvegeket most már tessék megtörölgetni, mert nem árt, ha tisztán látunk és letörölgetjük fejünkről azt a rengeteg homokszemet, amit évekig a lyukba dugva felszedegettünk.

G O 1984 kép

Érdemes meglátni a jót, és valahogy megpróbálni jónak maradnunk ebben a világban, még akkor is, ha rettenetesen nehéz és legszívesebben jól megfejelnénk valakit. Amikor valaki a környezetünkben káromkodva, trágár szavakkal illeti a szüleit, netán erőszakot alkalmaz gyermeke, felesége, embertársa, vagy kutyája iránt, kötelességünk közbelépni, így – vagy úgy. Míg mi is szemellenzővel, füldugóval közlekedünk, hogyan is várhatnánk el a felnövekvő nemzedéktől, hogy másként tegyen? Amíg nem tesszük le a mobiltelefont az ebédlőasztalnál, még ha olyan nagyon kísért is a Facebook és az Instagramm hírfolyama, addig ne reméljünk szebb jövőt. Legyünk mi magunk a követendő példa, az a beszédes és érdeklődő ember, akinek társaságában gyémánttá válnak a kavicsszavak, és akinek léptei nyomán virágok nyílnak az úton. Olyanok legyünk, aki mellett beszélni kezdenek az eddig némaságra ítéltetettek, és még a ,,halláskárosultak” füleiből is kipotyognak a füldugaszok.

arc szívhang

Van még remény! Amíg ragaszkodunk az elveinkhez, – nem összekeverendő a berögzült hitrendszerekkel – megtartva az alapvető jóságunkat, míg észre tudjuk venni a szépet, és van bennünk erkölcsi tartás, addig nincs veszve semmi. Van egy ki nem mondott törvény, amely szerint próbálok élni, íme: “Ha csak egyetlen egy ember él a földön, aki hisz benned, ha már mindenki elfordítja a fejét és letér a helyesnek vélt útról, holmi instant jólét és múlandó bőség reményében, te akkor is maradj meg a jóság útján, és állj ki az elveid mellett. Ne félj, hogy elbizonytalanodsz majd, a szíved úgyis tudni fogja, amikor meginogsz.”

Legyen csodás hetetek!

Frenyó Krisztina

Egy férfi gondolatai a nőkről

Ezek egy férfi gondolatai. Nem „A férfiak” gondolatai. Biztosan vannak férfiak, akik hasonlóan
gondolkodnak, és vannak, akik másképp. És persze vannak olyanok is, akik sehogy sem. ” Kocsis Gábor

Szerző: Frenyó Krisztina

Publikálás: 2017-02-20.

 padon

Kedves Olvasóink,

Kocsis Gábor írására a Facebook közösségi oldalon bukkantam rá. Bevallom minden sorát élvezettel és nagy rácsodálkozással olvastam, betűről-betűre, mert magaménak éreztem, átéreztem. Most, egy nappal a Férfiak hetének “hivatalos”véget érte után, mind a nőtársaim, mind a férfi embertársaim érdekében úgy gondolom, megosztom Gábor gondolatait, mert mindkét nemnek szüksége van az ilyen megerősítésekre. Ki is Kocsis Gábor valójában? Dióhéjban ennyit róla: Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére. Ám beszéljenek helyette inkább a gondolatai, mondatai, melyek értékes és felelősségteljes üzenettel bírnak.

 no_sotetben

“Kedves Hölgyek!

Mit mondhatnék rólatok férfiként, ami hiteles?  Mit mondhatnék, ami tiszta és igaz képet ad rólatok, akik életem részei voltatok, részei vagytok, vagy éppen most először találkoztok velem egy kis időre, és talán soha többet nem is láttok? Mit mondhatnék, ami valóban rólatok szól, és nem rólam? Semmit. Semmi olyat, amit feltétel nélkül el kellene fogadnotok. Semmi olyat, ami személyiségeteket, jellemeteket, nőiességeteket és érzéseiteket minősíthetné. Semmi olyat, ami többet árulna el rólatok, mint rólam. És semmi olyat, ami igazán határozott alapokon nyugodhatna. Mert aki férfiként azt meri állítani, hogy hiteles ismerője a női léleknek, az vagy csak kifelé hazudik, vagy ha ezt komolyan is gondolja, akkor önmagának is. Lát egy képet, és ítélkezik a festő fölött. De a festőt igazán soha nem láthatja, és mivel ő maga soha nem festett – mert nem festhetett –, a festmény elkészülésének körülményeiről is csak laikus elképzelése lehet.

Kedves Hölgy, aki ezt most olvasod…
El sem tudom képzelni, milyen érzéseket élhetsz át, és milyen kihívásokkal kell megküzdened
azáltal, hogy saját testedből egy új élet születik. Nem tudom, mit jelent megélni azt, hogy egy kis
emberi lény fejlődik benned, és minden mozdulatoddal, minden tetteddel, minden
gondolatoddal és érzéseddel őt támogatod – vagy ha hibázol, akkor hátráltatod. Nem ismerem
ezt a felelősséget. Férfi vagyok, és soha nem volt, és nem is lesz ilyen nehéz és szép feladatom.
Nem tudom azt sem, hogy mekkora fájdalmakkal jár számodra világra segíteni azt a kis embert
, akit hosszú hónapokig őriztél magadban. Nagyon jól ismerem a fájdalmat; sokszor és sok
formájában találkoztam vele, de a szülés fájdalmát soha nem fogom átélni, így teljesen
megérteni sem tudom. Nem ismerem a félelmet sem, amivel Te szembenézel életed során talán
többször is, amikor a szülés veszélyeit és felelősségét magadra vállalod. Mert férfiként
mindennek csak szemlélője lehetek.
Nem ismerem azt a kötődést, ami a közös test által kialakulva egy anya és gyermeke között
egész életen át tart. És bár képes vagyok adni figyelmet és őszinte szeretetet, de az élet
fonalának ilyen tiszta folytonossága köztem és egy gyermek között soha nem lehetséges. Mert
férfi vagyok – teremtő, de nem alkotó. Egy folyamat elindítója lehetek csak, de egy új kis
embert saját testemből megalkotni soha nem leszek képes.
Sok minden van még, amit nem tudok – mert nem tudhatok.
Fogalmam sincs arról, hogy mit jelent számodra egész életeden át cipelni az ostoba kulturális és
vallási berögződések által Rád tett terheket. Nem tudom, miért lenne egy nőnek a konyhában a
helye, miért lenne feladata egymagában rendet teremteni és tartani egy közös élettérben, és azt
sem tudom, hogy amikor ilyet hallasz egy férfitól – vagy férfiak tömegétől –, az hogyan érinti a
lelkedet. Nem tudom, és nem is tudhatom, mert én férfi vagyok; nekem nem mondanak
ilyeneket. Nem mondják azt sem, hogy valami furcsa isten vagy egy idióta rendszer nevében
nem vehetem fel azt a ruhát, amit szeretnék (vagy olyat kell felvennem, amit nem szeretnék), és
attól sem kell tartanom, hogy az öltözködésem miatt áldozattá válhatok.
Nem ismerem azt az érzést, ami benned akár minden egyes nap előtörhet: a
kiszolgáltatottságot, mely a fizikai erőhátrányból ered. Nem kell tartanom attól, hogy az, akivel
rövidebb vagy hosszabb ideig összekapcsolom az életemet, fizikai erejét kihasználva bármikor
árthat nekem, és félelemben tarthat. Nem kell félnem attól sem, hogy ha kilépek az utcára – és
ráadásul ezt nem nappal teszem –, akkor ismeretlen emberek szánalmas önigazolási
próbálkozásaikat szexuális zaklatás formájában élik ki rajtam – akár „csak” szavakkal, vagy akár
fizikailag is. Nem ismerem ezt a félelmet. Én férfi vagyok, nem is ismerhetem. Csak tudom, hogy
vannak nők, akik nagyon jól ismerik mindezt, és figyelek a szavukra.
no_egyedul
Figyelek, és azt látom, hogy sokszor feszült vagy. Feszült vagy, mert úgy érzed, meg kell felelned
nekem, vagy egy másik férfinak – talán az összesnek. Mindig kifogástalan külsővel, vonzón és
csinosan kell megjelenned, mert nőtársaid kritikus szemei és a férfiak elvárásai erre
kényszerítenek. Talán csak a boltba mész le néhány apróságért (mert ez is kizárólag a Te
feladatod ugye…), de még akkor is számít, hogy a külsőddel milyen hatást keltesz. Talán ki sem
mozdulsz otthonról, mégis minden percben szépnek kell lenned. Hiszen ezt tanultad
gyermekkorod óta – amikor a felnőttek dicsérete naiv közönnyel a „de szép kislány” szavakban
nyilvánult meg. Erre az erős alapra tovább építkezve befolyásolták gondolataidat a magazinok, a
reklámok és a mesterségesen kreált nő-képek, Te pedig megtanultad, hogy mindig szépnek is
kell lenned, mert ez az az érték, ami alapján Téged meg fognak ítélni. Mintha a szépség mások
Nem tudom, mit jelent nőnek lenni. Nem tudok nagyon sok mindent, amit Te tudsz, vagy éppen
érzel. Fogalmam sincs, milyen terheket cipelsz, milyen csodálatos érzéseket élsz át, és milyen
harcokat vívsz meg nap mint nap. Nem tudom, mert férfi vagyok. Még átérezni sem tudom, csak
megpróbálom.
Egy valamit viszont tudok: ha Te azt mondod, baj van, akkor én elhiszem. Nem azért, mintha
valami ősi alaptörvény lenne, hogy a kifakadásod mindenképpen jogos, vagy mert a bajtól, amit
érzel, az egész Univerzum feltétlenül megremegne, hanem egyszerűen csak azért, mert Te ezt
érzed. És ha Te bajt érzel, akkor baj is van, ez egészen biztos. Vagy kívül, vagy belül önmagadban
– de ha én férfiként nem figyelek Rád és nem fogadom el az érzéseidet, akkor kívül biztosan.
Nem tudom, mit élsz át, pontosan mit érzel az önként vállalt és a Rád kényszerített küzdelmeid
megvívása közben, és azt sem tudom, hogy mi mindent tudsz, amit én nem. Csak azt tudom,
hogy őszintén tisztellek az erősségeidért, és elfogadom a gyengeségeidet. Neked, a nőnek, és
nekem, a férfinak harcolnunk egymással értelmetlen. Más pályán játszunk, más eszközökkel.
Megérteni sem tudjuk egymást soha teljesen. Elfogadni viszont igen. Mert nemcsak szeretni
vagyunk képesek, hanem rengeteget tudunk tanulni is egymástól – egymásról és önmagunkról.
Csak ennyit tudok. Te pedig elég, ha annyit tudsz, hogy nem kell megfelelned. Csak legyél
őszintén önmagad. Amit egy másik ember mond rólad (legyen ő férfi vagy nő, ez lényegtelen),
az mindig többet árul el róla, mint rólad. Ezt jó, ha tudod. Attól még, hogy egyesek tárgyként
kezelnek, Te még lehetsz Ember.
Ezek egy férfi gondolatai. Nem „A férfiak” gondolatai. Biztosan vannak férfiak, akik hasonlóan
gondolkodnak, és vannak, akik másképp. És persze vannak olyanok is, akik sehogy sem. “
Lejegyezte és közzétette: Frenyó Krisztina