A NAGY Ő
Az ember társas lény. Ahhoz, hogy élhessen, nem csupán vízre, levegőre, élelemre, de közösségre, szeretetre is szüksége van. Már egészen kicsi gyermekkorunkban tisztában vagyunk a család fogalmával, a férfi-nő – akkor még apa és anya – viszonnyal. Hercegnők és hercegek szeretnénk lenni: még meséink többsége is a boldog egymásratalálásról, a szerelemről szól. Arról a titokzatos jelenségről, ami éppen olyan misztikus, megfoghatatlan, mint a születés és a halál. Nem véletlenül foglalkoztatnak bennünket évezredek óta ezek a témakörök.
Összetett, bonyolult lelki folyamat a szerelem. Megfogalmazni sem tudjuk egészen pontosan az érzést, de jobban vágyunk rá, mint bármi másra a világon. Többnek érezzük magunkat, könnyedebbé válik a létezésünk, madarat lehetne fogatni velünk. Szárnyra kapunk. Mivel nagyon intenzív érzelmi állapotba kerülünk, rendkívül súlyos fájdalmakat is átélhetünk, ha nem a megfelelő társsal kerülünk össze. Hiszen ebben az állapotban vagyunk a legsebezhetőbbek, legkiszolgáltatottabbak. Magunknak pedig nem feltétlenül szeretnénk rosszat. Így a legjobbat keressük, az IGAZIT.
Létezik a nagy Ő. Minden embernek megvan a másik fele, duál-párja, ikerlelke, lélektársa. A fogalmakat sokféleképpen magyarázzák, ám kár bonyolítani. Egy személyre gondoljunk: egy fél almához is csak a róla levágott fele illeszkedhet. Persze egy másik fél almától is alma lesz az alma, de sehogy sem fog teljes egységet alkotni, nem illeszkedhet tökéletesen. A másik felünk hiánya hasonló ahhoz az érzéshez, mintha egy részünk hiányozna. Az Igazi keresése és megtalálása a művészi ihlet kiapadhatatlan forrása.
Mindannyiunkban él a vágy, hogy megtaláljuk azt a személyt, akiben maximálisan megbízunk, aki minden rezdülésünket ismeri, és nem csupán elfogad bennünket, de harmonizál is lelkünkkel – akár különbözőségünk okán, akár hasonlóságunk miatt alakul ki az összhang. Észérveknek nincs helye a szerelemben! Aki ésszel szeretne társat választani, nem csak önmagát, de párja életét is megkeseríti. Talán ez az egyetlen terület, ahol kizárólag a szívünk tudhatja a választ. Boldogságunk a tét, hallgassunk rá! Sok ember él rossz házasságban, tartalmatlan kapcsolatban. Ezzel nem csupán saját magától és párjától veszi el a lehetőséget, hanem két másik embertől is. Attól a kettőtől, akiknek Ők a másik felei. 
Sokan csóválják most a fejüket, biztos vagyok benne. Hárításban, kifogáskeresésben élen járunk. Nagy hiba! Ahogy említettem, azokkal a feltételezésekkel én személy szerint nem értek egyet, hogy lélekpár nem létezik, ha mégis, akkor sem egy, hova tovább majd egy másik életünkben találkozunk újra. Önámítás, csupán vigasztalni próbáljuk magunkat, mert félünk attól, hogy csalódás ér bennünket túlzott elvárásaink miatt. A félelmeink, az eszünk diktál hasonló gondolatokat. Kishitűségünk elszakít a lehetőségtől, hogy teljes egységben, boldogságban élhessük az életünket. Beletörődünk aktuális kapcsolataink sekélyességébe, meg is magyarázzuk magunknak, hogy miért jó ez nekünk, mit ad ez a viszony. Na, itt a bibi. A duál-párok egyesülésénél nincsenek kérdések, amiket meg kellene tudnunk válaszolni. A viszony olyannyira természetes és eszményi, hogy képtelenek lennénk jobbat, tisztábbat elképzelni. Persze konfliktusok mindenhol vannak és lesznek is. Ám magát az összetartozást egy pillanatra sem kérdőjelezzük meg. Ez az egyik ismérve az éteri mámornak. Általában találkozásunk pillanatában egyazon lelki érettségi szinten mozgunk, így alapvető ellentétek sem ütközhetnek ki. Előfordulhat azonban, hogy előbb találkozunk, ilyenkor még különbözik fejlettségünk, spirituális rezgésszintünk. Ez mérhetetlen sebeket okozhat, hiszen érezzük az összetartó erőt, ám sehogy sem értjük meg egymást. Egy időre elszakadhat a kötelék, ami iszonyú fájdalmakkal jár. Még tanulnunk, tapasztalnunk kell, így aggodalomra semmi ok, nem fogjuk szem elől téveszteni egymást. 
Elképzelhető, hogy ebben az időszakban még más-más kapcsolatból nyerjük ki a számunkra fontos információkat, érzelmeket, de mindez csupán lelkeink fejlődése, összehangolása érdekében történik. Ezért fontos, hogy csak addig maradjunk egy viszonyban, amíg érezzük, hogy szükségünk van rá, míg tartogat számunkra valamit, közünk van hozzá. Sajnos maximális önismeret nélkül ez nem működik. Mindaddig, míg nem lelkünknek van szüksége tanulnivalóra, csupán félelemből, kényelemből, anyagi megfontolásból ragadunk bele kapcsolatainkba, semmi esélyünk az egyesülésre. Biztosan hallottunk olyan történeteket, amikor szerencsés embertársunk rábukkant a nagy Ő-re, ám sajnálatos módon el kellett válniuk. Badarság, pusztán a nagy találkozás ábrándját élte meg, mert a szerelem hasonló illúziókkal kecsegtet, de elérkezik az a pillanat, amikor kitörni készülünk. Hallgassunk a belső hangra, mert ez a legnagyobb bizonyosság arra, hogy nem ikerlelkünkkel hozott össze az élet. Duálunknál ez a gondolat fel sem merülhet, ha mégis, pusztán ideig-óráig, míg egonk irányítja érzelmi életünket és sértettségünkben igyekszünk megleckéztetni párunkat. Ám amint felülemelkedünk sérelmeinken, letisztítjuk gondolatainkat, elcsendesítjük az elménket, bármilyen konfliktusba is keveredtünk, legbelül ott találjuk a megrendíthetetlen kapcsot választottunkkal.
Képtelenek is lennénk hosszú időt nélküle tölteni, végleg elszakadni. Egymás nélkül élni. Már senkit sem találunk hozzá foghatónak! Mindenki másban csak silány utánzatra lelhetünk.
A külső és a belső
A duálok külső jegyeikben is tökéletes összhangot hordoznak, így ne tartsunk attól, hogy szimplán lelki szimpátiáról van szó. Másik felünket fel kell tudnunk ismerni, ezért olyan vonásokat találunk, ami felhívja lelkünk figyelmét az illetőre. Ez nem ábránd. Találkozunk olyan emberekkel, szerelembe is eshetünk velük, akik nagyon tetszenek külsőleg, ám a tulajdonságaikkal nem igazán tudunk kibékülni, és fordítva; tökéletes a lelki harmónia, ám nem különösebben tartjuk vonzónak a külcsínt. Ezek a tényezők szintén abban segítenek, hogy ne térjünk tévútra. Szinte hallom: ilyen egyszerűen nem lehetséges! Nem létezhet tökéletes külső, tökéletes lélekkel! A lényeg éppen ebben rejlik, hiszen ez a lény csupán a kétkedő személy számára tökéletes, senki másnak. Évekig, hónapokig, napokig tűnhet annak, de nem egy életen át… Rend uralkodik, nincsenek akadályok! Ahogy olyan sem fordulhat elő, hogy száz év korkülönbség van köztünk. Ha ragaszkodunk például a minimum 4 év korkülönbséghez, biztosak lehetünk abban, hogy annyi lesz. Az elképzelésünk segíti az egymásra találást!
Mikor és hogyan?
Bennünk a válasz! Se családtagjaink, se barátaink, se ismerőseink, senki a világon nem fogja tudni helyettünk megmondani: ki az, ahogy megtalálni sem, vagy bármiféle tanáccsal szolgálni ebben az ügyben. Ez kétszemélyes játék. Csak én tudom, hogy kire vágyom, milyen kép él bennem a másik felemről. Ez a kép ott van mindenkiben, és nem véletlenül. Minden stílusbeli, külső iránti elvárásunk a duálunkat írja le. Ismerjük saját magunkat, igényeinket, így látatlanban is ismerjük Őt. Születésünktől fogva. Bennünk élt mindig, hát igyekezzünk nem becsapni sem magunkat, sem Őt félmegoldásokkal. Ezzel csak elodázzuk az újraegyesülést. Mikor találkozunk? Tőlünk függ. Igen, tőlünk. Ahogy megismerjük magunkat, harmóniában, kiegyensúlyozottan éljük mindennapjainkat, óvjuk, fejlesztjük lelkünket, megérkezik. Hiszen mi is megérkeztünk Önmagunkhoz. Lelkeink a távolból is kommunikálnak egymással. Együtt fejlődnek. Amikor mindkét fél tökéletesen kiteljesedett, készen állnak az egységben élt közös jövőre.
Aki hitetlen, maga ellen vét – hacsak nem mazochista – és sajnos a legjobb úton jár ahhoz, hogy ellökje a tökéletes boldogság lehetőségét.
