Milyen az, amikor rosszkedvűen sétálgatsz a városban, orrodat lógatva, esőt szidva, a meleget bántva, megvan? Mindeközben mosolyoghatnál és akár boldogan, megelégedve tölthetnéd a mindennapjaidat a saját, szeretett bőrödben. Hogyan? Például úgy, ahogy Erdős Juci teszi ezt nap, mint nap. Fényképez, festeget, kacarászik, alkot, és mindezt szerelemből teszi, a Boldogság jegyében. No persze nem volt ez mindig így, akadtak Juci életében is nehezebb napok, ám egy napsütötte délelőttön lehullott a lepel a nagy titokról, és mi most meg is osztjuk veletek mindazt, amit a Plus Size photography -ról, a nyanyákról, a nevetésről, a méretekről és az elfogadásról hallottunk. Tanulságos és vidám napot tölthettünk el Erdős Juci társaságában. Személy szerint, jómagam is modellnek álltam egy – két kattintás erejéig. Hálás köszönet érte! Fogadjátok tőlünk szeretettel ezt a beszélgetést, és olvasás közben érezzétek, ahogy Juci ajkán, mosolyogva táncra perdülnek a szavak. 🙂
F. K: – A Plus Size, mára már egy fogalommá nőtte ki magát, és Juci, te a Plus Size photography tulajdonosaként sokat tudsz mesélni erről a témáról. Kérlek avass be minket, mit is jelent ez a kifejezés, honnan jött az ötlet, hogy el kezd fotózni a Plus Size kategóriát? Egyáltalán honnan kezdődik ez a ” méret “? Kik járnak hozzád leginkább?
E. J: – Hogy miként és miért vágtam bele? Tudod az a tipikus utolsó csepp volt a pohárban, amikor is visszahallottam egy megjegyzést, hogy egy fiú milyen szavakkal illetett engem és mit is gondol rólam valójában. Elegem lett abból, hogy mindenki aszerint ítél meg és zár skatulyába, hogy én vagyok a dundi lány. Előbb tudják ezt, és sorolnak be egy alkati halmazba, mint, hogy a nevemet megtudnák. Végül is hálás vagyok ennek a srácnak, hiszen az ő ítélkezése indította el bennem ezt a gondolatot, amely mára a Plus Size photography – vá nőtte ki magát. Végiggondoltam az egész addigi életemet, és kitaláltam, hogy elérkezett az ideje, hogy a felgyülemlett kis sérelmeimet átkonvertáljam valamiféle előnnyé. Fogalmam sem volt, hogy sikeres lesz e az ötlet, de gondoltam, ha már van citromom, legalább készítsek belőle egy jó limonádét és megtettem.
A fotón: Franczen Bea
Elindultam, bár akkor még nem tudtam hogyan kezdjem, de napokkal később jött az ötlet, hogy ha már itt a kezemben szó szerint a lehetőség, mégpedig a fényképezőgépem személyében, akkor miért ne fotózhatnék e témában. Miután tizenéve folyamatosan fotóztam, és természetesen nem magamat akartam fényképezgetni, így kitaláltam, hogy a molett hölgyek lesznek azok, akiknek meghirdetem a fotózást kifejezetten plus size kategóriában, és így is lett.
A fotón: Báthory Patrícia
Amikor a saját privát oldalamon meghirdettem, hogy 42- es ruhamérettől lehet jelentkezni az új projektemre hölgyeknek, korhatár nélkül, akkor minden képzeletemet felülmúlva izzottak a telefonvonalak, csak úgy kapkodtam a fejem, rengetegen megosztották, és még annál is többen jelentkeztek a fotózásra. Kiválasztottam tíz hölgyet, akik modellt álltak nekem, és a fotókért cserébe, ők lettek a referencia munkáim.
A fotón: Kovács Dana Gabriella
Eleinte nem is kellett a vállalkozást egyáltalán reklámozni, hiszen szájról szájra terjedt a hír, hogy van egy ilyen hely, ahol 40-es méret felett is bátran, örömmel lehet fotózásra jelentkezni. Miután hál istennek mindenki jól érezte magát a stúdióban és nyilvánosan megosztotta az élménybeszámolóját, jöttek is szép számmal. Így indultunk el, 2014-ben.
A fotón: Vass Kata, a Miss Curvy Hungary Szépségverseny közönségdíjasa
F. K: – Láttam az oldaladon, hogy szépségversenyekre készülő hölgyek is meglátogatják a stúdiódat, ám szép számmal érkeznek hozzád háziasszonyok, dolgozó nők, életkortól és foglalkozástól függetlenül. Egy a közös bennük, a Plus Size méret. Mi a helyzet a Plus Size modellekkel?
E. J: – A Plus Size modellség még elég gyerekcipőben jár itthon, Amerikában is most kezd előjönni, míg lassan Németországban és Angliában is egyre jobban utat tör magának ez a terület. Nálunk Magyarországon még nem elég nyitottak a cégek ahhoz, hogy a Plus Size modellkedésből meg lehessen élni. Még azért kell pár év, hogy átkódolódjon az emberek agyában, hogy nem csupán a csont-sovány modellek állják meg a helyüket a kifutókon.
A fotón: Vass Kata
Léteznek amúgy már itthon is kifejezetten molett hölgyeknek tervezett és gyártott ruhamárkák, de ők is egyéni vállalkozóként kezdték pár éve, és még úttörőnek számítanak ezen a vonalon. Tegnap egy barátnőmmel vásárolni indultunk egy márkás üzletbe, és nevetségesnek tartottam, hogy a 40 – 42-es méretű barátnőmnek nem találtunk nadrágot. Mindenhol 34 – es, 36 – os méretek sorakoztak, mintha kizárólag ilyen alkatú nők élnének itt. Viccesnek tartom, hiszen ez szinte gyerekméret és azért egy átlag nő, valljuk be, nem ilyen méretekkel rendelkezik.
F. K: – Miért más itt fotózkodni, mitől lesz egyedi és különös ez a találkozás a kamerával? Juci, miben tudsz te mást nyújtani, mint a többiek, vagy úgy is kérdezhetném, mi az a plusz, ami benned van és amitől vidáman, önbizalommal teli indulnak haza a hölgyek tőled?
E. J: – Amikor ide érkeznek a hölgyek, ha még az első percekben feszengés és visszahúzódás is jellemzi némelyiküket, hamar feloldódunk egymás társaságában, megnyílnak, kitárulkoznak, felszabadulnak. Elég korán kiderül, hogy előttem nem kell senkinek feszélyeznie magát, hiszen rajtam is az első percekben látják, hogy molett vagyok, és könnyen megtaláljuk a közös hangot. Azáltal, hogy én sem feszengek, igyekszem őket is oldani, hiszen tapasztalatból tudom, milyen jó is az, hogy amikor zavarban vagyunk, van valaki, aki segít. Emberek vagyunk, mindenkinek vannak hasonló érzései a testével, illetve önmagával, bizonyos szituációkkal kapcsolatban, de ez az élet velejárója. Néha annyira tudunk feszengeni nüansznyi dolgokon, megéri? Nem tetszik valami, hiányolunk valamit? Nem merjük megkérdezni és nem merünk egy kukkot sem szólni, én inkább kinyitom a számat. 🙂
F. K: – Fotózás előtt több mindennel foglalkoztál, aztán visszakanyarodtál mégis a fényképezőgéphez. Mesélj kérlek az eddigi időszakodról.
Interjú a Centrál Kávéházban
E. J: – Az úgy történt, hogy én keramikusként érettségiztem, ám rögtön tudtam, hogy fotós akarok lenni. Mindig is téma volt a fotózás a családunkban, Édesapámtól fújt ez a szél, hiszen gyermekkorunkban mindig fotózott bennünket. Tíz évesen kaptam az első fényképezőgépemet, és valahogy megfogott a kukucskálás művészete, az, hogy mit látunk a gépen keresztül, elkapni a pillanatokat, érdekesnek tűnt. Így történt, hogy elvégeztem a fotós szakot is, és így lettem fényképész. Első körben a barátnőimet, és azok barátnőit fotóztam és így tovább. Aztán jöttek a portfóliók, majd a családi Kodak fotólabor üzletünkben dolgoztam anyukámmal, egyébként apu volt a mesterem, ő tanított meg a fotózás rejtelmeire. Érettségi ajándékként például stúdió vakukat kaptam a szüleimtől, még a mai napig van közülük olyan, amit használok.
Miután eladtuk a családi labort, a nővéremmel és egy barátnőnkkel, közös vállalkozást indítottunk MadeByYou néven, ahol az alapkoncepció az volt, hogy bárki betérhessen az utcáról, kiválaszthasson egy natúr, porózus kerámiát, majd megfesthesse és mi kiégetjük. Szépen be is indultunk, ám évekkel később én kiszálltam, hiszen nekem a fotózás volt minden álmom. Mindeközben elkezdett foglalkozni a molettség és az öregedés kérdése, hogy az idős embereket mennyire kiveti magából a társadalom, illetve, hogy mennyire nem vesz róluk tudomást, pedig annyi mindent hordoznak magukban. Mindig is szerettem rajzolni, festeni. Az öregség, mint téma onnan jött, hogy imádom a ráncokat, rajzból is érettségiztem, és a portréknál is ezt szerettem a legjobban, ( árnyék – fény ) így van tartalma az arcnak. Beleszerettem a ráncokba, a szeplőkbe, és mint, mindenkinek van valami “stiklije”, nekem ezek a részletek a perverzióim.
Erdős Juci / Nyanyák / SPA című képe
Elkezdtem rajzolni, festegetni különféle vicces szituációkban a korosodó hölgyeket, így születtek a nyanyáim. A képeimen, hol tandemeznek, hol sózsákoznak, hol meg oldalkocsis motoron repesztenek az én molett, ráncos, vidám nyanyáim. A lényeg, hogy mind molettek, ráncosak és vidámak és olyan, tőlük nem megszokott szituációkban szerepelnek, amelyek éppúgy az élet részei, akkor meg miért kellene rosszul érezniük magukat ebben a helyzetben? A kor, a testalkat miatt? Ugyan már! Oldjuk már fel ezeket a gátakat, erről szólnak az én nyanyás képeim, az oldásról, a fesztelenségről, az életről.
Erdős Juci / Nyanyák / Barátok közt című képe
Azért mert valaki idős hölgy, nem kell feketében, vagy szürkében járnia, lehet vidám, és a hiedelmeket elfelejtve, nyugodtan viselkedhet úgy, ahogy neki tetszik. Ha épp úgy tartja kedve, miért ne lehetnének vicces, humoros, meghökkentő életvidám pillanatai? A nyanyás képek és a Plus size fotózás nálam összekapcsolódik és összemosódik, kiállításaim is voltak már velük és ma elhatároztam, hogy újra életre keltek pár nyanyát.
F. K: Minden fotósban lakozik egy ember, minden fényképezőgép mögött áll egy személyiség, egy más valaki, egy titokzatos egyéniség. Mi most ezt a Jucit is szeretnénk megismerni egy kicsit. Hogyan is szeretsz te dolgozni, miként éled a mindennapjaidat itt a stúdióban és a nagyvilágban, ki is vagy te valójában?
E. J: – Az elmúlt évek során sokakkal dolgoztam együtt, projekteken, családi vállalkozásban és így tovább, ám talán épp a művészi vénám az, ami jobban szereti a teljes egyedüllétet a munka – folyamat során. Akárcsak a kerámiázásnál. Szeretek az elejétől a végéig jelen lenni, végig vinni valamit, akkor érzem a sajátoménak az eredményt. Alkalmanként vannak ugyan segítőim, mert olykor nem bírom egyedül, de 98 %-ban én viszem véghez az első lépésektől, a legvégső befejező momentumokig az egészet. A hajat és a sminket is azért készítem el zömében jómagam, mert akkor érzem teljesen komplexnek a munkámat, akkor lesz az én gyerekem, és egyszerűen ez vagyok én. Beleteszek mindent! Olyan ez, mint amikor lefestek egy nyanyát, nehogy már más öltöztesse fel és találja ki a frizurájukat, itt vagyok én, majd én megalkotom, és életre keltem a vásznon őket. Amikor sminkelek és elkészítek egy frizurát a modelljeimen, akkor férkőzünk egymás bizalmába, ilyenkor kitárulkozunk egymásnak, ezek a pillanatok a legintimebb részei a fotózásnak, miért is hagynám ki őket?
,, A boldog fotózáson és a nyanyákon túl “
Amikor nem festek és nem fotózom, akkor leginkább utazni szeretek, és bár nem viszek magammal fényképezőgépet, azért a 41 megapixeles telefonom nálam van és azzal “lövöldözök”, ha kedvem tartja, de igyekszem jelen lenni és inkább magamba szívom a pillanatot, ügyelve arra, hogy ne vegyem el az időt saját magamtól a fotózással. Imádom a különböző kultúrákat, más országok és akár a hazai tájak szokásait, ízvilágát felfedezni, rácsodálkozni az építészeti remekművekre, beszippantani az illatokat. A legfeltöltőbb időtöltések egyike ez, szemet gyönyörködtető és lélekfeltöltő órák a párom és a barátok társaságában, jókat enni, nevetgélni, csacsogni, együtt lenni. Ezt szeretem.
,, Kedves kis szőrős négylábúak, és a Juci féle almás – pite “
Nekünk otthon macskáink vannak, akik valójában megmentett cicák. Kedves kis színfoltjai az életünknek. Cukik, tökre hasonlítanak ránk, még a kapcsolatuk is. Imádjuk őket..-) Nincs sok időm főzni, de ha már konyha, akkor inkább sütni szeretek, A Juci féle almás pite jól bevált még a 3 óra nevetés projektemnél is. Erről is mesélnék, de van itt egy videó, ami sokkal többet elmond nálam. A lényeg, hogy egyféle klubdélután – szerű, nagyon csajos, evős, fotós, nevetős időtöltést képzelj el. A kisfilm többet elárul minderről.
F. K: – Akik megkeresnek téged, mi az az indíttatás, amely leginkább ide tereli őket hozzád? Maguknak akarnak, vagy a párjuknak egy meglepetést, szép sorozatot? Amikor ide érkeznek a barátnők, feleségek, anyukák, eleinte gondolom még kicsit visszafogottabbak, de aztán….?
E. J: Tudod, leginkább maguk miatt jelentkeznek a hölgyek és ez jó, van olyan aki a férjét szeretné meglepni, ám végül bevallja, hogy mégiscsak önmagának lesz ez egy szép ajándék. Sok feleséget a férj küld el, és fizet be, vagy karácsonyi ajándékként a fotózás a meglepi. Van aki kéri, hogy ne fotózzam a lábát, mert, hogy az milyen gusztustalan. Ilyenkor azt mondom: Egy, ilyet nem mondunk ki ebben a stúdióban, meg amúgy sem, kettő, örülj neki, hogy van lábad, mert van olyan akinek nincs, és ő mindent megadna, hogy bármilyen lábai is, csak legyenek. És olyan is volt, hogy egy hölgy, hosszú vívódás után, egy komoly mellműtétet követően jött el hozzám fehérneműs fotózásra, hogy “tuningolja magát”, illetve, hogy erőt adjon magának a gyógyuláshoz. Eltelt fél év, és a hölgy ismét itt volt az implantátum felhelyezése után, és akkor egy újabb ruhás fotózást kért. Na, ez a nem semmi! Hihetetlen, hogy honnan hová vezet az út. Simán lehetne készíteni egy előtte – utána videót is, mert teljesen más emberként távoznak, akik itt jártak, mint ahogyan ide érkeztek. Eleinte, remegő térdekkel indulnak befelé a lányok, azután kezdünk megnyílni egymás előtt, és akkor is lehetne egy fotó, amikor először megpillantja magát a tükörben a sminkelés és frizura után a modellem.
A fotón: Till Adél
A tükörkép ragyog, és rácsodálkoznak, hogy ez én vagyok, ilyen jó nő vagyok, Juci mit csináltál velem? Akkor én mindig mondom, hogy nem csináltam semmit, csak kifestettem a szemedet, megfésültem a hajadat, ez mind te vagy, ez a plusz benned van! Nagyon sokan mesélik a nálam járt élmények után, hogy másként élik meg a mindennapjaikat, a nőiségüket, apró dolgok, pl vesznek egy hajsütőt, amit nálam láttak, kisminkelik magukat utcára lépés előtt, és felhívnak, írnak, rengeteg pozitív visszacsatolást kapok. És ez jó, ezért érdemes csinálni! A lényeg, hogy a munkámmal segítek másoknak, imádom azt amit teszek, boldog vagyok a főállásomban, ami kis időm marad ezen felül, azt a családnak és a hobbimnak szentelem.
F. K: – Ha lenne három kívánságod, mi lenne az? Mit üzensz a hölgyeknek, lányoknak, asszonyoknak, azoknak, akik maguk mögött hagyták a 38-as méretet? Mottó?
E. J: – Ilyenkor azt szoktam mondani, akárcsak amikor a gyertyát elfújom, hogy minden kívánságom teljesüljön. És akkor az egy kívánságban minden benne van. 🙂 A szakmában igen, vannak céljaim, terveim, és szeretem fejleszteni magam, így ismét szívesen kipróbálnám magam külföldön is. Ha csak minnél több nőt, egészséges önértékeléssel el tudnék látni, már igazán az is elég lenne. A fő célom az, hogy visszaadjam ezeknek a hölgyeknek az önbecsülésüket, az önértékelésüket, az egészséges önbizalmat, hiszen egy van mindenkiből, és az az egy táplál bennünket és az engedi meg, hogy éljünk. Tudom, hogy van nálam jobb fotós, de azt a lelki hátteret, amit én tudok adni az empátiámmal a hozzám érkező hölgyeknek, azt nem hiszem, hogy sokan tudják nyújtani. Másik kívánságom, hogy legyen időm, még több nyanyás festményt létrehozni, mert ezzel is örömteli perceket tudok ajándékozni az embereknek és magamnak is. A nyanyák, boldogsághormon növelően hatnak sokakra, ezt tapasztaltam.
A legfontosabb kívánságom mégis az egészség, az nálam nem maradhat ki soha! Egészség legyen, mert ha egészséges vagy, bármire képes vagy és akkor nincsenek korlátok. Nekem öt éve volt egy tüdőembóliám, és azóta tudom, milyen nagy dolog, hogy levegőt tudunk venni, és szaladhatunk a busz után, egyáltalán, hogy tudunk sétálni. Csodálatos dolog, hogy egészségesek lehetünk. Annak idején, amikor először újra tudtam rendesen járni, levegőt venni, elsírtam magam. Az egészség a legfontosabb! Nem is tudjuk mekkora kincs van a birtokunkban addig, míg el nem veszítjük.
Mindig is vidám gyerek voltam, alapelemem a nevetés, máig jókat kacarászunk, a humor az én oxigénem, nincs olyan nap, hogy ne röhögnék egy tisztességeset akár a párommal is, olyan igazán ízes rekeszizom – csavarót. Azt vettem észre, hogy ha te mosolyogsz, akkor nem azt fogják az emberek nézni, hogy te hány kiló vagy, hanem azt mondják majd, ő egy mosolygós hölgy, a nő, aki mindig vidám. Mottó? Ha humorod van, akkor mindened van. Ennyi!
Amikor befejeztük a hosszúra nyúlt, tartalmas beszélgetést, és az utolsó cseppig megittuk a habos kávénkat, még felugrottunk Jucival a stúdióba. A kedvesen pozitív “idézet-ragacsok” a tükör szélén, az izgalmas jelmezek, a harsányan hivalkodó papírvirágok, a dögösebbnél dögösebb ruhák mintha mind azt súgták volna, ne menj még. Közben eleredt az eső, Juci a kezembe nyomott egy piros esernyőt, hogy el ne ázzak a kis fehér kosztümömben. A boldogság nem jár egyedül, még jutalom fotózást is kaptam a végén. Micsoda nap volt, Köszönöm! Mikor lehetne folytatni? Jut eszembe, úgyis vissza kell vinnem az ernyődet, Juci. 🙂
Frenyó Krisztina
Például a repülőtéren ácsorogva elégedetlenkedünk-e, hogy a vámos ellenőrzi az útleveleket és eltart egy ideig, miközben egy kellemes ciprusi nyaralásról jöttünk haza vagy esetleg örülünk annak, hogy épségben megérkeztünk és itthon vagyunk, netán visszagondolunk a gyönyörű kék tengerre és finom ételekre.
A nagy boldogság nem mindig foglalható szavakba. A beszéd néha elszürkíti az élményt. Mindannyian éltünk már át ilyen pillanatokat. Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor tekintetünk a másik lelkébe mélyed, amikor egyetlen gesztusából megértjük a másikat, amikor egy mosoly vagy egy kinyújtott kéz elmélyíti a közös élményt. Egy csöndes, boldog erdei séta, az együtt látott naplemente, az ébredés egy csodálatos éjszaka után vagy mások társaságában, a lélek szótlan, de annál beszédesebb, az adott pillanatban csakis kettőnk számára érzékelhető megnyilvánulása. Amikor a hallgatást betölti az összetartozás érzése, akkor valami nagyszerű dolog megy végbe két ember között. A lélek tudja, hogy minden rezdülése olyan, mint a másiké, hogy egyformán éreznek, és egyformán látnak. Érzi, hogy elismerték és megértették. (Pierre Franckh)
“Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, fiam. Megmondom, két szóval. Alázat és önismeret. Ennyi a titok.” ( Márai Sándor: Az igazi )
Elsőként Kovács Péter, az Érthetően az Egészségért Alapítvány ,,frontembere” köszöntött bennünket, rövid bevezetőjében bemutatta az alapítvány működését, és aztán elkezdett szólni hozzánk. Valahogy más volt ez, mint egy szokványos előadás, én személy szerint az első perctől azt éreztem, érintett vagyok. Valami megérintett itt legbelül. Nagyon rövid időn belül a boldogságra terelődött a szó, amelyről kiderült, hogy a negativitás hiánya is egyben. Péter szavait idézve, ez az állapot feltételektől mentes, automatikusan van.
Péter előadását végighallgatva, már kezdetnek is erősnek bizonyult a “képzés”, az összes jegyzetpapíromat teleírtam, félő volt, hogy a diktafon is megadja magát, és hol voltunk még a végétől. Az első útmutató után, Péter végig kérdezte a jelen lévő főnővéreket, hogy mit vinnének magukkal haza, illetve a kórterembe az eddig hallottak alapján. Sorra érkeztek a csodálatos gondolatok, mint például a magasabb önismeret, vagy a lelki béke, önmagunkkal szemben is, persze a legtöbben, köztük jómagam is annyira az előadás hatása alá kerültünk, hogy szólni sem bírtunk.
Varga Tibor: ,,Varga Tibor vagyok, az üzleti világból érkeztem, voltam nagyon gazdag, de nem voltam boldog, pedig ma a boldogságot mindenki abban méri, hogy majd akkor leszek boldog, ha. Nekem megvolt minden lehetőségem arra, hogy ha, aztán az lett belőle, hogy hahaha. 
Csaba beszélt még a bűvös 900-ról, az életünk hátralévő részéről, az elfogadásról, elengedésről és megengedésről, mesterekről. Arról is, hogy mindenen túl akarunk lenni, sárga csekkeken, ezen a napon, mindenen, mindig csak túl akarunk lenni. És ha túl vagyunk mindenen, akkor mi marad? A nagy semmi. Saját bevallása szerint Csabának is hihetetlen nagy idő kellett ahhoz, hogy megértse, hogy mindig az a jó ahol éppen van, hogy az úgy jó és helyénvaló, ahogy történik, hogy a MOST az, ami számít igazán! A világ összes jegyzetfüzete sem lenne elég, hogy szavakba öntsem mindazt, amit itt ezen a napon hallottunk. Novák Csabával teljesen egyetértek, miszerint nem léteznek hétköznapok, ő sem érti, ki a csuda találta ezt ki. Ja, hogy vasárnap nem dolgozunk és hétfőn meg igen, és? Ki dönti el, mikor legyen ünnep a kedd, vagy akár a csütörtök? Csakis mi magunk. Mi lenne ha minden napot ünnepként élnénk meg? Maximum jól éreznénk magunkat az Ittben és a Mostban, és ez olyan nagy baj? Ugye, hogy nem? Kovács Péter egyfajta búcsúzóként szépen összefoglalta a napot, és megkérdezte a jelenlévő főnővéreket, hogy mit tapasztaltak az elhangzottak, átéltek után. Nagy volt a csend… Többen a hatása alá kerültek annak, amit én is éreztem. Hogyan is lehetne szavakba önteni mindazt a lényegi mondanivalót, amely mindannyiunknak mást-mást jelentett? Ehhez idő kell. Annyit megígérhetek, hogy itt még nincs vége a beszámolónak, hamarosan folytatjuk…
